Egyes tudósok szerint csángónak nevezett moldvai magyar népesség alaprétegét a honfoglalásban részt nem vett, az Etelköz legnyugatibb sávjában 895-ben hátramaradt magyarok képezik. Ezt az állítást azonban nehéz bizonyítani: a Kárpátoktól keletre fekv?, viszonylag nyílt területen a magyar honfoglalás után sok vándornép haladt nyugatra (beseny?k, úzok, kunok, tatárok), akik nagy pusztításokat okoztak. Valószín?tlen tehát, hogy egy magyar néptöredék átvészelhette volna a 10-12. századra es? négy évszázadot.

Nincs megalapozottsága annak a múlt századból származó romantikus álláspontnak sem, amely a moldvai csángókat elmagyarosodott kunoknak tekinti. A 12. században a mai Havasalföld, Moldva és Moldávia területén kun államszervezet alakult, és 1227-ben Moldva déli részén, Milkóban magyar püspökség létesült, amely a kunokat volt hivatott keresztény hitre téríteni. A kereszténnyé lett kunok és a keleti határok védelmére a 13. század els? felében magyar katonaság települt azokba a moldvai várakba és er?dítményekbe, melyeket 1211-1225 között a teuton lovagok (német keresztesek) építettek. 1240-ben a tatárok – útban Magyarország felé – végérvényesen legy?zték a kunokat, és elpusztították a kun püspökséget is.

A fenti elméletekkel szemben a tudósok körében mára általánosan elfogadottá vált az a nézet, miszerint a moldvai ma-gyarok nem keletr?l, hanem nyugatról, a Kárpát-medencéb?l érkeztek mai településhelyükre valamikor a középkor folyamán. Az 1241/42-es tatárjárás után IV. Béla magyar király a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmére telepeket és ?rhelyeket hozott létre, és ezt a politikát a kés?bbi magyar királyok is folytatták. Ennek nyomán, egy tervszer? magyar birodalmi politika eredményeként a 13-14. században jelent?s számú magyar és szász lakosság települt Moldva nyugati részére, máig fennmaradt településeket hozva létre. Egyes történészek szerint ekkor jött létre 24 Szeret menti, 12 Prut melléki és 4 Dnyeszter körüli magyar település.

Nagy Lajos magyar király keletebbre terjesztette Magyarország határait. 1343-ban a Lackfi András vezette magyar sereg a tatárokat a Szereten túlra szorította, majd egy következ? hadjáratban a Prut folyóig jutottak el. Ezen a területen a politikai viszonyok megszilárdultak, ami kedvezett egy új politikai alakulat kialakulásának: létrejöhetett a moldvai vajdaság, amely eleinte szorosan függött a magyar államtól, kés?bb azonban sikerült elnyernie a vazallusi státust, ami nagyobb autonómiát biztosított számára. Ez az állapot a 16. századi nagy török betörésekig, a Magyar Királyság mohácsi csatavesztést követ? (1526) meggyengüléséig maradt fenn. Természetes, hogy a Magyar Királyságból jött embereknek a középkorban igen nagy befolyásuk volt a moldvai udvari életre.

A román-magyar együttélés a moldvai vajdaság korában kezd?dött. A magyarok bizonyos területeken a románokat megel?zve, máshol velük egy id?ben érkeztek moldvai telephelyükre. A vélemények megoszlanak arra nézve, hogy a magyar nyelvterület melyik vidékér?l történt kitelepedés Moldvába. A kutatók többsége (Lük? Gábor, Gheorghe Nístase, Mikecs László, Benda Kálmán stb.) a moldvai magyarság alaprétegét a Szamos-völgyi, s?t Fels?-Tisza-vidéki magyarokkal hozza rokonságba, egy nyelvföldrajzi megalapozású elmélet (Benk? Loránd) szerint viszont a csángóság zöme a bels?-erdélyi Mez?ség magyarságából szakadt ki. Feltehet?, hogy a nem székely eredet? magyar népesség mellett Moldva betelepítésében már a középkor folyamán székelyek is részt vettek, jelenlétük f?leg a déli részeken (a Szeret és a Tatros alsó folyásánál) feltételezhet?.

A csángók ?sei tehát egy tervszer? telepítés eredményeként érkeztek Moldvába. Feladatuk a középkori Magyar Királyság keleti határainak ellen?rzése, védelme volt. Ez a határvonal a Szeret vonalánál húzódott, tehát a magyar etnikum középkori keletre húzódása nem állt meg a Kárpátoknál. A magyar királyok még a gyep?vonalon túli terüle-teket is igyekeztek katonailag birtokolni, megfigyel?helyeiket, ?rségeiket, végváraikat a Dnyeszter és a Duna vonaláig tolva el?re. (Kilia, Dnyeszterfehérvár/Akkerman, Braila, Orhei/Várhely stb.) Sokatmondó, hogy a magyarság f?leg a Kárpátok szorosainak el?terében álló folyóvölgyeket, azaz a katonai-stratégiai szempontból kulcsfontossággal bíró helyeket szállta meg. A Tatros, Beszterce, Moldva folyók torkolatvidékének környékén a magyar etnikum jelenléte megel?zi a románokét. A középkorban a moldvai magyar nyelvterület összefügg? zárt egységet képezett, és a mainál jóval nagyobb volt. A magyar falvak láncolata csak a kés?bbi pusztítások miatt szakadt meg, és így alakultak ki a mai csángó nyelvszigetek. Ezek két legjelent?sebbike a Románvásár környéki ún. északi csángó és a Bákó környéki ún. déli csángó nyelvsziget.

A síkvidékre települt, els?dlegesen növénytermesztéssel foglalkozó, etnikailag és vallásilag homogén csángó falvak lakosai – noha kés?bb, a 17-18. század folyamán sokan eljobbágyosodtak – eredetileg szabadparasztok voltak, azaz a faluközösségek testületileg és közvetlenül, bojári közvetítés nélkül a vajdának adóztak. Feltételezhet?, hogy a szabad moldvai román falvak t?lük vettek át bizonyos gazdálkodási technikákat és jogszokásokat (pl. az önkormányzat formái, a faluhatár földjének id?szakonkénti „nyilas osztása”, a nemzetségi csoportok szerepe a föld birtoklásában stb.). A moldvai szabadparaszt jogállású falvak népét a középkorban „r?ze?i”-eknek nevezték, ami a magyar „részes” szó származéka. A nemzetségi viszonyokat leképez? telekcsoportos-zsákutcás településrendszer egyes középkori eredet? magyar falvakban még ma is eleven. (A déli csángó Bogdánfalvából és az északi csángó Jugánból vannak erre vonatkozó pontos néprajzi felméréseink.)

A gazdasági, kereskedelmi, katonai-stratégiai szempontból kulcsfontosságú helyeken városok is alakultak (Roman = Román[vásár]i, Bac?u = Bákó, Adjud = Egyed[halma], Trotu? = Tat[á]ros, Târgu-Ocna = Aknavásár, Baia = [Moldva]bánya, Ia?i = Jász[vásár], Hu?i = Huszt, Bârlad = Barlád stb.), melyeknek lakossága magyar és részben német volt. Moldvában a városi élet, a kereskedelem a magyarok és a németek tevékenysége nyomán bontakozott ki a 14-15. században. (Sokatmondó például, hogy a román „ora?” szó a magyar „város” átvétele.) A polgári fejl?dés azonban a kedvez?tlen politikai-katonai viszonyok miatt már a 16. század végén elakadt, és a 17. századi tatár-kozák hadjáratok következtében végleg felszámolódott. A mez?városok jobbára magyar etnikumú iparos- és keresked?népessége a többségi románsághoz asszimilálódott.

A 15. században a moldvai magyarok számát a Dél-Magyarországról idemenekült, az inkvizíció által üldözött huszita eretnekek is gyarapították. A husziták Magyarország különböz? részeib?l érkeztek, legjelent?sebb számban a Szerémségb?l származtak. Helyenként új telepeket hoztak létre, de a már meglév?kben is letelepedtek. 1520 után több protestáns szász és magyar is telepedett le Moldvában, akik a kés?bb, a 17-18. században a huszitákkal együtt rekatolizáltak.

A 16. század elején Moldva legjelent?sebb nem román népe a magyar volt, a katolikusok számát ekkor 25-30 ezerre tehetjük, amib?l mintegy 20-25 ezer f? magyar lehetett.

Moldva legvirágzóbb korszaka a 15. század volt, amikor a vajdaság vegyes etnikumú népessége sikeresen küzdött a török el?renyomulás ellen. A 16. századtól a háborús pusztítások, hadjáratok miatt a politikai helyzet bizonytalanná vált. Egymást követték a tatár, török, kozák, lengyel, orosz és magyar hadak pusztításai. A lakosság a jobban védett nyugati folyóvölgyek vidékére húzódott, és csak a békésebb id?szakokban költöztek kelet felé. Moldva települési adatait kutatva nagyon sok elt?nt vagy felprédált településre bukkanunk. Kevés adatunk van arra, hogy Erdélybe moldvaiak tömegesen vándoroltak volna vissza, bár a 15. század közepén keletkezett erdélyi oklevelekben bizonyos, moldvai származásra utaló, jellegzetes családnevek t?nnek fel (pl. Moldawy, Moldway).

A háborús dúlások, járványok miatt a lakosság száma megfogyatkozott, a 17. század végére a magyarok száma alig pár ezer f?re esett vissza. A 16. századtól adataink vannak arra nézve, hogy Moldva vajdái különmegbízottakat szerz?dtettek arra, hogy Erdély területén Moldvába települ? parasztokat, mestereket, néha egész falvakat toborozzanak. Az így Moldvába kerültek egy ideig nagy becsületben voltak. Településeik neve gyakran Szlobozia (jelentése: „szabadságolt”), ami arra utal, hogy letelepedett idegen vendégként (hospes) több szabadságban, kedvezményben részesültek, mint a helyi lakosság.

A 18. századtól az ekkorra már er?sen megfogyatkozott moldvai magyarság számát a székely menekültek kezdték gyarapítani. A székelyek Moldva fele irányuló meneküléshulláma a 18. század végén, a székely határ?rség szervezésekor, az 1764-es madéfalvi veszedelmet követ? id?szakban tet?z?dött, de a folyamat a 19. században is folytatódott. A menekül?k a már meglév? katolikus falvakba települtek vagy új falvakat hoztak létre, f?leg Bákó megyében. Az északi csángókhoz kevesen jutottak el, így ezek archaikus, középkori gyöker? magyar kultúráját nem befolyásolta a székely hatás.

A 18. század végén a madéfalvi veszedelem idején Erdélyb?l kibujdosottakból Hadik András négy székely és egy szász települést hozott létre a mai Moldva legészakibb részében, Bukovinában. A bukovinai székelyeket kés?bb, 1941-ben a Bácskába telepítették, ahonnan a háború végén Baranyába voltak kénytelenek továbbmenekülni.

A székely kivándorlás miatt a 18. századtól a moldvai ma-gyarság száma ismét gyarapodni kezdett, és csakhamar elérte a 20 ezer f?t. Az 1859-es népszámlálás Moldvában 52 811 katolikust, ezen belül pedig 37 823 magyart mutatott ki (71,6%). A mai viszonyok ismeretében meghökkent?, hogy 1859-ben Bákó megye katolikus lakosságának 86,6%-a (25 896 katolikusból 22 426 f?) és Roman megye katolikus lakosságának 94,6%-a (15 588 katolikusból 14 736 f?) még magyarnak vallotta magát.

A 19. század második harmadában, s?t valószín?leg még a századforduló táján is, a moldvai csángómagyarok központi, „klasszikus” településterületén – azaz a Románvásár környéki északi csángó, a Bákótól délre fekv? déli csángó valamint az összes székelyes csángó falvakban – a mai Székelyföldéhez hasonló nyelvi állapotok léteztek.

Nyilvánvaló, hogy minden tudományos alapot nélkülöz az az újabb kelet? román felfogás, amely a moldvai csángókat a katolikus egyház által elmagyarosított románoknak tekinti. Ez az elmélet ma a csángók „visszarománosítását” hivatott szolgálni.

A történelem során Moldva területén több római katolikus püspökség is m?ködött: Milkóban, Tatroson, Bákóban és jelenleg Jászvásáron. Püspököt és különböz? küldötteket a pápa nevezett ki. Ezek rendszeres levelezésben álltak Rómával, gyakran értékes jelentéseket küldtek feletteseiknek. E levéltári anyag legnagyobb része Vatikán archívumában található, amib?l a román és a magyar kutatók több kötetnyi anyagot tettek már közzé.

1622-ben létrejött a Hitterjesztés Szent Kongregációja (De Propaganda Fidei) nev? missziós szervezet, melynek célja az volt, hogy a missziós területeken lelkipásztori munkát végezzen, de er?s ellenreformációs tevékenységet is kifejtett. Moldvát is missziós területnek nyilvánították, így olasz, bosnyák, kés?bb lengyel papok is érkeztek, hogy a magyar lakosság lelki gondozását ellássák. A Rómába küldött misszionáriusi jelentések közöl kiemelkedik Marcus Bandinus érsek, apostoli adminisztrátor 1646. évi egyházlátogatásáról szóló jelentése (Codex Bandinus), amely ismerteti a moldvai magyar falvak történetét és vallási helyzetét.

A csíksomlyói ferences kolostor szerzetes papjai is rendszeresen átjártak Moldvába, de a szükségleteket korántsem tudták kielégíteni. A protestantizmus terjedése miatt Erdélyben is kevés volt a katolikus pap, így Moldvába még kevesebb jutott. Ezért a moldvai falvakban gyakran el?fordult, hogy generációk n?ttek fel úgy, hogy katolikus pappal egyáltalán nem találkoztak. Ennek következtében több magyar falu népe állt át tömegesen az ortodox vallásra.

A moldvai magyarok újra meg újra a pápához fordultak, magyarul tudó papokért könyörögtek, de kívánságuk ritkán teljesült. A falvak így igyekeztek legalább magyarul tudó „diákokat” (kántorokat) szerz?dtetni, akik a legf?bb vallási szertartásokat irányították, de megfelel? képzettség híján a korabeli m?velt magyar nyelvet a nép felé nem közvetíthették.

A 19. században a nemzeti ébredések korszakában Moldvában feléledt a román nacionalizmus, ami a magyar nyelv üldözésében is megnyilvánult. Egyházi rendeletek kezdik tiltani a magyar nyelv használatát a moldvai katolikus templomokban.

1859-ben a két román fejedelemség, Moldva és Havasalföld egyesült, ami által megteremt?dött a modern polgári román állam, amely az 1877-es balkáni háborúban vívta ki teljes függetlenségét. A fiatal Románia nagy gondot fordított arra, hogy a moldvai katolikusok által lakott területekre román nacionalista szellemben nevelt katolikus papok, tanítók, hivatalnokok kerüljenek. Ez az értelmiség ett?l kezdve a hivatalos román ideológia álláspontját (pl. a csángók elmagyarosított románok, a római katolikusok voltaképpen román katolikusok, a csángó „madárnyelvet” szégyellni kell stb.) közvetíti a csángók tömegei felé.

A moldvai csángómagyarok sorsában az sem hozott lényeges változást, hogy az els? világháborút követ?en Romániához került Erdély, a Partium és a Bánság egy része is. A román állam a moldvai magyarság ügyét az erdélyi magyarságétól külön kezelte, az itteni magyar etnikum létét egyszer?en nem volt hajlandó elismerni, és nem ismeri el ma sem. Egy ilyen elvi-politikai álláspont következménye az, hogy a román állam a moldvai magyar kisebbség számára a legalapvet?bb jogokat sem biztosítja: ennek a népcsoportnak egyáltalán nincsenek anyanyelven m?köd? intézményei. Az iskola, az egyház, a közigazgatás, a kultúra nyelve kizárólag román. Magyar iskolák csupán a kommunista diktatúra els? éveiben, 1948-1953 között m?ködtek, de ezek is jobbára csak osztatlan I-IV. osztályos tagozatok voltak, és rövid id? alatt fel is számolták ?ket. Csak egyetlen faluban – Lészpeden – m?ködött 1960-ig egy általános tagozattal rendelkez? magyar iskola is.

A felülr?l irányított asszimilációs politika és a modernizáció hatására felgyorsult a csángó etnikum asszimilációja: míg a 1859-ben a moldvai katolikusok 71,6%-a magyarnak vallotta magát, ez az arányszám 1930-ra 21,7%-ra (23 886 f?), majd 1992-re 0,7%-ra (1800 f?) csökkent. A tudati asszimiláció természetesen csak részben jelent nyelvi asszimilációt is: a magyar nyelvet beszél?k száma a magukat magyarnak vallók számánál mindig jóval magasabb volt. Egy nemrég megjelent felmérés adatai szerint a moldvai katolikusoknak már csak mintegy egynegyede, körülbelül 62 ezer f? beszéli ?sei anyanyelvét.

A moldvai csángómagyarok történetének, nyelvének, etnikai és vallási identitásának alakulása a múlt század óta foglalkoztatja a magyar tudósokat. Mivel ez a népcsoport napjainkig meg?rizte az archaikus magyar népi kultúra számos értékét, a néprajzkutatók, nyelvészek, történészek, m?vel?déstörténészek mindig nagy érdekl?déssel fordultak e tájegység felé.

Igen archaikusnak bizonyult például az a csángó múltra vonatkozó, már csak elhomályosult, csökevényes formában él? történeti hagyomány, amit a népi emlékezet ?rzött meg Moldvában. A legrégibb emlékek Attilára, a hunok királyára vonatkoznak. Ezek a csángó népmondák Attilát mint pogány hódítót, a kereszténység ellenségét mutatják be. A néphagyományban él? Szent István-kép ellenben teljesen pozitív: egyik történeti énekben az ellenség ellen seregeit összegy?jt? szent lovagkirály, egy másik középkori himnuszban pedig a betegeket csodálatosan gyógyító, országát az égben is védelmez? Szent István jelenik meg. Az országalapító magyar király több csángó templomnak (Kickófalva, Pusztina, Magyarfalu, Sz?l?hegy) is véd?szentje volt, de ma már csak Pusztinának van Szent István tiszteletére szentelt temploma. Szent László személyéhez a déli csángók körében a farsang eredetmondája kapcsolódik: eszerint a katolikusok körében azért kezd?dik hamvazószerdán a nagyböjt, mert a gy?ztes csatából vasárnap hazatér? Szent László megkérte a püspökeit, hogy a gy?zelem megünneplésére még néhány napot mulathasson a királynéval és a f?urakkal. Egyik csángó faluban (Vizántea) Szent Lászlónak ugyancsak volt patrocíniuma. A sz?kebb körben elterjedt, a Kárpát-medencén belül is ismert Mátyás-mondák (pl. Mátyás király és a kolozsvári bíró) minden bizonnyal a madéfalvi veszedelem idején idemenekült székelyek révén kerültek Moldvába. A madéfalvi székelygyilkolás (Siculicidium, 1764) és az ezt követ? menekülés emléke még ma is él a székely eredet? moldvai csángó falvakban. Egy ugyancsak igen régi monda a csíksomlyói csodatev? Mária szobrát az egyik Bákó melletti faluból eredezteti, és a szobor moldvai eredetével magyarázza a csángók ragaszkodását a csíksomlyói Sz?zanyához. Eszerint a mez?n földben rejtez? Mária-szobor hollétét egy csodálatos liliom mutatta meg egy arra járó csángó kislánynak. Az így megtalált szobrot egyik csángó faluban (Barát) a ferences templom f?oltárára helyezték, ahonnan kés?bb magyar katonák menekítették Csíksomlyóra a törökök (tatárok) el?l. A csángók körében egész Moldvában általánosan elterjedt az a vélekedés, hogy az itteni „magyar foglalás” határa az ún. „Száraz-Szeretnél” volt. Ez a ma már mitikus hely valaha egy valóságosan is létez? dél-moldvai Szeret-holtág lehetett Tekucs városától keletre.

A múltra vonatkozó töredékes folklórhagyomány a csángóság tudatában nem szervez?dik olyan egységes ideológiai rendszerré, ami összefügg? magyarázatot tudna adni a nép-csoport múltjára és eredetére. Saját értelmiségi réteg hiányában Moldvában nem alakult ki olyan ideológia, mely a magyar nemzettudatot kialakító tényez?vé tudta volna formálni a múltra vonatkozó, szájhagyományban meg?rzött történeti emlékeket. Ebben a történeti emlékezetben (különösen a két világháború mondáiban) a magyarságkép inkább negatív: a magyarok gyakran mint hódítók jelennek meg, akik leigázzák a moldvaiakat.

A páratlanul gazdag és archaikus csángó folklórhagyomány szintén nem válhatott a moldvai magyarság modern nemzeti identitását formáló aktív tényez?vé, noha a csángó hagyományos népi kultúra tárgyi-anyagi vonatkozásainak (építkezés, lakásbels?, fazekasság, sz?ttesek, varrottasok, hímzések, öltözködés, gazdasági élet stb.) feltárásán csakúgy, mint a szellemi folklór m?fajainak (balladák, keservesek, népdalok, halottsiratók, archaikus népi imádságok, ráolvasások, vallásos népénekek, mesék, mondák, proverbiumok, táncszók stb.) összegy?jtésén néprajzkutatók egész sora dolgozott, és kit?n? monográfiákat jelentetett meg. A különböz? csángó csoportok nyelvi jellegzetességeit a legjelesebb magyar nyelvészek vizsgálták, és a múlt század közepén megkezd?dött kutatások máig sem fejez?dtek be.

 Egészében véve azt mondhatjuk, hogy talán nincs még egy olyan magyar népcsoport, amelynek kultúrájáról olyan sokat tudnánk, mint a teljes nyelvi-tudati beolvadás küszöbére jutott moldvai csángók hagyományos m?veltségér?l.

                                                                                     Tánczos Vilmos