Egy mozijegy ára

Erdélyben kigyulladt a dévai Böjte Csaba atya által épített szovátai gyermekotthon. Nyár elején adták volna át a mezogazdasági épületekbol átalakított árvaházat. Huszonvalahány magyar gyermeket azonnal el kellett költöztetni, a beköltözésre várók sorsa pedig bizonytalanná vált.

Újra felépíteni szinte reménytelen. Vagy mégsem Sajnálkozunk csak, vagy teszünk is valamit?
Kérek mindenkit, aki látta Mel Gibson: Passió címu
filmjét, hogy mozijegyének árát az alábbi számlaszámra fizesse be:

Dévai Szent Ferenc Alapítvány
Magyar Külkereskedelmi Bank Rt.
10300002-20145639-00003285

"Bizony mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek." (Mt. 25,40)

Cserébe nem tudok mást, mint amit én is kaptam Csaba testvértol pár évvel ezelott Egy elmélkedést.
Ha úgy tetszik, Passiót.

Vajdahunyadon voltam. A hajdan takaros városon, mint
sebek hatalmasodnak el, a mikro 5- 6- 7 -nek nevezett
lakótelepek. Románul "micro centrale": három kazánház,
három lakónegyed, 10-15 ezer lakóval mindegyik. Itt
nincsenek nevek, itt mindent a dicsoséges kommunizmus
épített, és az ország minden részérol ide telepített
egyszeru emberek lelakták. Itt is, ott is egy-egy
fantomblokk, tömbház lakás, ajtó, ablak nélkül, víz,
futés, remény nélkül, de kimondhatatlan sok-sok
gyerekkel. Lepusztult iparvidék, garzonváros. A régi
kommunista rendszer más iparvidékéhez hasonló, mocskos,
penészes épületek. Sokgyermekes családok, egy-két kicsi,
salétromos, vizes odúban. Boldogok, ha a nagy családból
legalább egy személy munkát, fizetést kap. A diktátor
megalomániája szülte gyárak, kombinátok, bányák az
utolsókat rúgják. Semmi kilátás. Szegénység, nyomor,
mely a testet, de a lelket is megöli.

Ahhoz, hogy egy gyermek felnojön, kibontakozzon,
melegre, szeretetre és sok élelemre, ruhára van szüksége.
Egy kislánnyal, aki négy éve nálunk van a gyermekotthonban, meglátogattuk a családját. Az öt évvel nagyobb, kilencedikes novére három újjal kisebb a nálunk növekedo húgánál. Testileg, lelkileg, szellemileg is töpörödött szalonnabor. A szülok kínlódnak, isznak, az embertelen nyomor elvégzi testet-lelket sorvasztó muvét.

A sátán kacag.

Egy embertelen rendszer elpusztította a takaros magángazdaságokat, a falvakat, a tisztaszobát, a majorságot, mindent. Kollektivizált, államosított, jobb jövot ígért, barakk- és garzonvárosokba terelte a fiatalokat. Talán már nem is tudják, milyen más volt az íze a fehér, kikeményített abroszon gozölgo, aranysárga húslevesnek, melynek minden egyes laskáját dolgos kezek a bordán elkészítették, hogy szebb legyen és finomabb az íze. Itt az olcsó szalámi a hunyorgó ünnepek fénypontja. Itt nem hizlalnak disznót, nem tudják a gyermekek, hogy milyen a paprikás abált szalonna vagy a májas és véres hurka, a
disznósajt. A kocsonya ismeretlen fogalom, akárcsak
a frissen mosott rongyszonyeg, a sárgítóval felsúrolt
deszkapadló vagy a függöny az ablakon. Mindezek semmi
kis dolgai mindennapjainknak. Asztal, szekrény, fogas,
elmúlásunkban otthonná teszik a házat. Itt szeget
vernek a falba, és arra akasztják a ruhát, az ölükbe
veszik a tányért, hogy megegyék a mindennapit.
El tudod képzelni azt az évek óta használt,
mocskos téglát, melyre rácsavarták az izzószálat,
és összebogozták életveszélyesen a falból kilógó
drótokkal, hogy fozni tudjanak, s ne fagyjanak meg?
Ezekben a barakkokban nem ropog a tuz, itt nincs
kályha, kémény, fürdoszoba. Itt felnonek az emberek,
és soha nem ültek fürdokádban, és nem hallottak
Hófehérkérol meg Piroskáról. Itt mostoha a sors
és a bun az emberek között jár. Tizenéves férjetlen
lány-anyák vihognak, hervadó bájaikat árulják.
Itt nem kötnek házasságokat, a beteghez nem hívnak
orvost, papot. Van, aki otthon szüli meg gyermekét.
Vannak anyák, akik eladják gyermeküket egy televízió
áráért, és ez nem mese. A víz nagy érték, messzirol
hozzák, csak ivásra használják. Mindenütt patkányok,
legyek és svábbogarak. Az igénytelenség, a mocsok,
a durva trehányság beborít mindent.
A legszörnyubb az, hogy itt mindez természetes.
Talán nem is fáj a felnotteknek mindaz, ami van,
ahogy van. Legyintenek: jól van ez így. Mint más az
értékes festményeit, úgy mutogatják nyomorukat
néhány lej reményében ezek a pokol bugyraiban
élo emberek.

Mindenki szidja oket, joggal, de ok nem
értik, hogy mit kérnek tolük. Lusták, mocskosak,
bunösek! Lopnak? Az egyik ötgyerekes apát tyúklopás
közben megfogták. Ott helyben bála-köto dróttal
megkötözték és agyonverték. Jön a piszkos kiegyezés:
mennyit adnak, hogy elsimuljon a dolog? És néhány
millióval vagy néhány börtönévvel elsimul minden.
A szomszédok szinte irigykedve jegyzik meg, hogy
jó pénzt kapott az özvegy. S az árvák? Hogy nem
jön haza az a durva, goromba ember? Talán nem is
fáj. Egy újabb seb, melyet elkaparhatnak és mutogathatnak.
Félelmetes, kiúttalan. Jézus Krisztus meghalt
ezekért az emberekért. Nincs annyi pénz, hogy ennyi
családnak emberhez méltó körülményeket teremtsünk.
Szegény az ország, nincs munkahely. Tudom! Innen
csak elvinni lehet a gyermekeket. Süllyed minden.
Menteni kell, ami mentheto!
Egy kislány két éve van nálunk. Az aradi állomáson
koldult. Nem tudjuk, hol van az apja és az anyja.
Amikor idekerült mocskos volt és durva. Most harmadik
tanuló az osztályban, ha rászólok elpirul, és
belefúrja arcát oldalamba. Lehet vele beszélni, már
nem vihog, kérdez és gondolkodik, azt mondja tanító
néni akar lenni. Nem igaz, hogy a kutyából nem lesz
szalonna!

Egy fiúcskát megbuktattak és kicsaptak az
iskolából, durva volt és agresszív. Most büszke,
mert jó jegyei vannak. Ministrál, pap akar lenni.
Mindennapi csodák. A rút kiskacsa hattyúvá változik
Öröm nézni.
Gyermekotthonunkban, mint törékeny
melegházban, kivirulnak a kicsinyek, akiket Krisztus
nevében befogadtunk. Kint a tél, az ordító oroszlán.
Törékeny üvegház. Lesz elég pénzünk kenyérre, a
számlákra, s még egy házra újabb gyermekeknek?
És lesz eronk, majd ha felnonek életteret biztosítani
nekik? Nincs válasz a kérdésekre. Csak hit és remény.
Istenben bízva utolsó pénzünkkel újabb lakást veszünk.
A holnapi kenyeret, biztos kifizetik a jószívu emberek.
Két millióan vagyunk Erdélyben. Ha csak egy
millió ember adna ezer lejt évente, az egy milliárd
lej lenne. Évente lehetne egy-egy gyerekvárost
indítani. Tizenötmillió magyar él a földön. Már
nem is számolok. Romániában az állami árvaházakból
ki lehetne venni több száz magyar származású gyereket.
Mindenütt zsúfoltság van, szívesen engednék oket.
Csak a mai napon hat gyereket irányítottak hozzánk,
akiket helyszuke miatt nem fogadhattunk, és így
arra ítéltünk, hogy egy állami árvaházban románok,
ortodoxok legyenek Hány lélek? Hány magyar?
Kevesebb pátoszt és több áldozatot!

Tíz év tapasztalata után azt mondhatom:
érdemes, lehet és kell kollégiumokat és
gyermekotthonokat alapítani. Nem fog változni a
világ, ha nem változnak az emberek. Ha nem trágyázzuk
meg a földet, ha nem vetünk magot, akkor nem
arathatunk. Áldozatok nélkül nem változik meg a
világ. Ha összefogunk, még azokkal a kis ezer
lejekkel is, annyival amennyink van, hegyeket
mozgathatunk.

Segítségeddel a sokgyermekes, szegény
családok kicsinyeit összeszedhetjük, s talán
évek múlva közülük valaki lányodnak megkéri a
kezét, vagy unkádat gyógyítani, nevelni fogja.
Talán közösséged papot kap áldozatod árán.
Lehet, hogy semmid sincs, magadat sem
tartod sokra. Nincs célod. Férjed-feleséged
meghalt, elhagyott, s te úgy érzed, munkádra
nincs szükség sehol. Lehet, hogy belefáradtál:
magadat is felajánlhatod. Senki sincs magáért.
Mindenki másért van. Talán te az árva gyermekekért
vagy! Taníts, nevelj, mossál, fozzél velük,
mondj mesét, vagy egyszeruen imádkozzál a többiek
munkájáért. Így megtapasztalod, befogadod az Urat
a legkisebbekben.

Déván most 374 gyermekkel foglalkozunk.
Sokan vagyunk. De ha lesz kivel és ha lesz mivel,
újabb gyermekvárosokat alapítunk Csíkban, Háromszéken.
Összeszedjük a családi fészekbol kihullott gyermekeket.

Ezt kéri az Úr, és mi ezt akarjuk.

Csaba testvér

Gonosz lélek műve

Kedves Testvéreim!
Nagy-nagy alázattal írom le, hogy nagycsütörtök éjjel, két órakor, kigyúlt a szovátai jövendőbeli gyermekvédelmi központunk. A helybeli és a marosvásárhelyi tűzoltók erőfeszítése ellenére az épület farésze részben elégett, részben megégett. Az ingatlanban nem lakott senki. Az az épület, melyben a gyermekeink laknak jelenleg, nem károsult. Három szovátai önkéntes tűzoltón kívül nem sérült meg senki. A tűzoltókat a ledőlő tetőszerkezet sebesítette meg, kettő még aznap elhagyta a kórházat, egy fiatalember, kinek a keze és az arca sérült meg, jelenleg még a kórházban van, kivizsgálás miatt.
Az iszonyatos nagypénteki lángok között csodálatos volt az a segítőkészség és szeretet, mely az önkéntes tűzoltókból és az ottani polgárokból áradt felénk. Isten fizesse jóságukat!
A szovátai Szent József gyermekvédelmi központot a nyár folyamán szerettük volna befejezni, a 10 családi lakrészben 80-100 bajbajutott gyermeknek tudtunk volna otthont biztosítani.
Úgy gondolom, hogy ez a kár, mely a bajbajutott gyerekeket érinti, a gonosz lélek műve, hogy aztán ki, mi volt a gonosz eszköze, azt nem tudom. Nagycsütörtök éjjelén az égő épület fénye közelebb vitt ahhoz, amit anyánk, az Egyház „misterium inicvitatis” néven szokott nevezni. A sötétség, az alvilág misztériuma, nagy titok! A Gonosznak a hatalma, melyet kisebb-nagyobb mértékben, mindannyian megtapasztaltunk, magunkban és magunk körül, iszonyattal töltött el, de úgy gondolom, hogy Jézus Krisztus nagypénteki szenvedése, s annak valamilyen módon való megtapasztalása hozzátartozik keresztény életünkhöz.
Egész biztos, hogy a Sátán azt szeretné, hogy meginogjon s összedőljön a hitünk, a bizalmunk, Isten országának építésében való elkötelezettségünk. Nagyszombat este, a feltámadásra készülve, sírva, csak azt tudom mondani, hogy szeretlek, Istenem, bízom benned, hiszek gondviselő jóságodban, melyet oly gyakran kimutattál bajban lévő gyermekeid irányában.
Igen, Megfeszített Uram, sebezhetőségem tudatában, nagy-nagy alázattal, benned bízó lélekkel mondom ki, hogy szeretném még szebbre újjáépíteni ezt a Nevelőapád tiszteletére szentelt házat, hogy a legkisebbekben magunkhoz ölelhessünk tégedet.
Alázattal kérlek, Istenem, hogy jóindulatú gyermekeid által, segíts otthont teremteni Szovátán a bajbajutott székely gyermekek számára.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány számlaszáma: 10300002-20145639-00003285
(A „Közlemény” rovatban fel kell tüntetni: A szovátai Szent József Otthon javára.)
A szovátai otthon e-mail címe: szjh@szovata.ro (vezetője: Páll Mária)

Déva, 2004. április 10. Kisebb testvéri szeretettel,
Böjte Csaba ofm, sztf@mail.recep.ro

Erdélyi Frei-Dosszié
Megtörték a jeget?

Erdélyről már jó pár dokumentumfilmet, úti filmet láthatott a szemfüles erdélyi magyar tévénéző, de talán mégsem eleget. Vélhetően olyan filmet sem láthatott eleddig, mint március 8-án hétfőn, a TV2 nevű magyaror-szági kereskedelmi (!) csatornán, Frei Tamás Dossziéjában.
Jómagam is kevés olyan nagyváradi emberrel találkoztam a műsor utáni napon, aki ne méltatta volna a világutazó riporter legújabb, az „erdélyi valóságot” bemutató munkáját. Többek szerint végre „jól megaszondták a magyaroknak”, végre „bemutatkoztunk” valamint ez volt a „lavina első szele”. Nézzük, miért is gondolhatták így a váradiak, és vélhetőleg azok, akik máshol is nézték az adást a Partiumban, valamint a Bánságban, mert a TV2 földi sugárzású adóként Románia csak ezen részén fogható.
Ezt a kisebb hőstettet Frei barátunk hétfőn, magyar idő szerint 20.50-kor, tehát főműsoridőben követte el, amikor az átlag magyarországi és partiumi tévénéző az RTL-en futó Barátok közt szappanopera előtt még át-átkapcsol egy másik csatornára, amelyik a statisztikák szerint általában a TV2. Az ominózus nagyváradi hangok nem győzték hangoztatni, hogy mennyire könnyed volt a műsor hangvétele, mennyire érthető, objektív, hangsúlyosan politikamentes volt a film, és mennyire közvetlen volt riporterünk az alanyaival: a kereskedelmi tévéken most már tényleg nem lesz tabutéma Erdély. Nem volt Duna-tévé-ízű, öregszékelyes, fafaragós stílű, de ezt persze mind mondhatom a Királyhágón túli olvasóknak, ha egyszer nem látták, bár a csíkszeredai tévében átveszik a magyarországi csatornák „sztárműsorait”, úgyhogy mérlegelheti máris ez az adó, hogy egy Heti hetes és egy sorozat között bejátszhatná az Erdélyi Dossziét. De addig is lehet videórészleteket nézegetni a www.frei.hu-n.
Frei Tamás Erdélyre kacsintásán azért is döbbentek meg sokan, mert az aktuális sztárriporter az utóbbi idők-ben úgy kerülte Európát Pápuáért, Amerikáért meg az amazonászi őserdőkért, mint a bélpoklost. Műsora min-den alkalommal csúcsnézettséget produkál, és most az ember pedig önkéntelenül is felkapja a fejét olyan Erdé-lyről szóló film beharangozásakor, melyet akkor vetítenek, amikor más csatornán nem lehet közvetíteni egy másik, Erdélyt közvetlenül érintő filmet. Ugyanis a Velünk élő Trianon című Koltay Gábor-filmsorozatot a fiókba kellett csúsztatni az M2-n, épp az Erdélyi Dosszié előtti vasárnap. (Trianon-film: szakmailag vállalhatatlan nepszabadsag.hu/Default.asp?DocCollID=163073&DocID=139600)
Riporterünk vajon véletlenül időzített? Frei a szűk háromnegyed órában Böjte Csaba ferences szerzetessel, a dévai gyerekotthon alapítójával, a ’90-es években visszatelepült gróf Kálnoky Tiborral és a dúsgazdag székely vállakozóval, Kurkó Jánossal is beszélt, úgy, ahogy eddig senki a sugárzott médiumokban. A Duna Televízió sem tudott eddig egy kalap alatt ilyen átfogó Erdély-képet bemutatni. Gondolták volna, hogy Böjte Csaba édesapját, itt Romániában ‘56-ért kínozták halálra? Hogy Medgyessy Péter édesapjának szülőfaluját mostanra alig egy tucat szegény magyar lakja? Hogy Kálnoky gróf ősei egykor kulcsszerepet játszottak a magyar történelem-ben, és hogy a dédnagyapja 14 éven át a Monarchia külügyminisztere volt? De miért lehet ez stratégiailag fon-tos? A riport egésze érezhetően úgy volt megszerkesztve, hogy a standard romániai nyomorbemutatón túl tudja meg végre a magyarországi átlag, hogy mit vesztett az ország Trianon és a Párizsi béke után, hogy a legjobb tudatmódosító időszakban, este a tévé előtt ülve tudja meg végre a magyar állampolgár, hogy Erdély nem Szlovákiában van, és még mindig vannak ott magyarok, többen, mint gondolnák. Hogy érdemes visszatelepülni, befektetni. És a legfontosabb az, hogy ezt a csak alkalmanként felbukkanó Frei Tamás mondja, nem a könyökökön is kijövő politikus.
Nemrég olvastam a Magyar Nemzet hasábjain egy cikket, mely egy Magyarországról szóló, de osztrákok által készített útirajzot dicsért agyba-főbe, mely nem a gulyás, a puszta meg a paprika alapján mutatta be a sógoroknak az országot, hanem fogta magát és felsorakoztatta a dunántúli osztrák emlékeket, párhuzamokat vont a magyar és az ausztriai történelem között, és súlyt fektetett arra is, hogy közölje, miszerint Sopronban olcsóbb a fogászati kezelés, mint Grazban. A TV2 erdélyi dossziéját talán ehhez az alkotáshoz lehet leginkább hasonlítani, mert ez a stáb szerencsére nem úgy suhant át Transsylvanián, mint ahogy azt a brit Travel utazási csatorna stábja tette évekkel ezelőtt. A fentiekkel nem az a célom, hogy Frei Tamás kapjon egy mellszobrot valahol kies kis honunkban, mondjuk Brassóban (mert ott is megfordult stábjával), de állíthatjuk, hogy többet tett a Cenk alatti városért, vagy legalább is több köze van már hozzá, mint a megboldogult Rabin miniszterel-nöknek, mert a riporter egy Salzburghoz hasonló vonzó turistacélpontként mutatta be azt. A viccet félretéve Tamás bátyánk képletesen megtöri azt a jeget: a magyar kereskedelmi adóknak a határon túli területek iránti közönyét. Meglehet, hogy ezután többen fogják Erdélyt választani úti célul, és lehet, hogy ezután a reggeli mag-yarországi betelefonálós műsorokban sem fogják feltenni azt a beugrató kérdést, hogy Erdély hol is helyezkedik el: keleten vagy nyugaton? Erre persze nem lehet mérget venni, de a mostani politikailag túlfűtött és túlérzékeny időszakban üdítően hatott a műsor, már ha az igazi címzettek vették az adást…
Balázs D. Attila

Kedves Böjte Csaba Úr !
Kérem,hogy hívjon fel, hogy segíteni tudjak :
+36-62-494-758
Üdvözlettel : Elsiabeth Varga Mrs.

Discussion/Fórum