Aradon, a Maros-hídon át vezet az út a várhoz, ahol 1849. október 5-én már ácsolták a bitófákat. Pár évvel ezelőtt, amikor arra jártam, mintha hallottam volna a messze múltból rezgő fejszecsapásokat, az ácsok káromkodásást, ahogy a nap elbújt a gyorsan gyülekező felhők felett. A vár 156 évvel ezelőtt mélyen hallgatott, csak a foglárok kulcscsörgetése törte meg néha a baljós csendet. A primitív tömlöcök mélyén 13 magyar főtiszt készült az elmúlásra. Reggel, október 6-án fogják őket kivégezni a sáncok között fabrikált vesztőhelyen. Midőn leszállt a sötét éjszaka és a folyosókon kialudtak a fáklyák, még a patkányok is visszahúzódtak. Csak egy-két bagoly tereferélt egymással az őszi szélben ritkuló, suttogó lombok között. Aztán ők is elhallgattak. A tábornokok, akiket az ellenséges golyók nem tudtak leteríteni, csonkig égő halvány gyertyafény mellett készültek a megalázó halálra. Legtöbbjük már levélben is elbúcsúzott, kedvesétől, hitvesétől és Magyarországtól, melynek függetlenségéért rántottak kardot és vívtak nehéz csatákat. Vitézségükkel és bátorságukkal ámulatba ejtették nemcsak hazánk népét, hanem az egész Európát. Talán meg tudták volna futamítani a császárt is, ha 1849 májusában – Buda visszafoglalása helyett – győztes csapatainkkal Bécs ellen fordultak volna.
Zsófia főhercegnő és a kamarilla azonban minden oroszok cárjától, I. Miklóstól kért és kapott segítséget. Kétszázezer orosz özönlötte el Magyarországot – Paskievics herceg vezetésével –, hogy leverjék vitézül harcoló csapatainkat. Az oroszok törtek zúztak raboltak és gyilkoltak, éppúgy, mint 96 évvel később, amikor mint szovjetek, leigázták hazánkat. A túlerővel szemben a háború elveszett. 1849. augusztus 13-án Világosnál a magyar fősereg – Görgei Artur parancsnoksága alatt – letette a fegyvert Paskievics kozákjai előtt. Az orosz fővezér – ígéretét megszegve – hős főtisztjeinket kiadta Haynaunak, aki bosszút lihegve vérpadra küldte őket. Ma nehéz elképzelni, hogy az osztrák és főleg az oroszok által feldúlt, kirabolt országban hogyan is érezhettek, hogyan is tudták mindazt a nyomorúságot elviselni az emberek. Az osztrák maradt, de az orosz hazament, nem úgy, mint 1945-ben. Alighogy elcsendesedett a csatazaj és eltemették a halottakat és a kivégzetteket, máris jöttek a Bach-huszárok nyúzni, üldözni és gyilkolni a magyart. Akkor még nem viseltek pufajkát. De térjünk vissza Aradra. A legendákból s a megmaradt írásokból, levelekből, anekdotákból tudjuk, hogy főtisztjeink bátran néztek szembe a megalázó halállal. Nem tudhatták, hogy az utókor, mily tisztelettel fog meghajolni előttük. Mily nagyrabecsüléssel fog emlékezni rájuk.
Nem tudhatták, hogy kivégzésük után sem ért véget a magyarüldözés. A Kiegyezésig – 1867 – a császáriak sok bujdosó katonát, tisztet és hazafit gyilkoltak meg, vagy vetettek börtönbe. Ma az aradi vár román katonai objektum. Kapuit géppisztolyos katonák őrzik. Valahol a sáncok között – október 6-án – varjak gyülekeznek. A vesztőhely már nem azonosítható. Csak sejteni lehet, hogy hőseink hol lehelték ki lelküket egy utolsó sóhajjal az egek felé. A kivégzések reggel fél hatkor kezdődtek. Sortűzzel végeztek Dessewffy Aristiddal, Kiss Ernővel, Lázár Vilmossal és Schwidel Józseffel. Aztán következtek az iszonyú akasztások. A porkolábok Pöltenberg Ernővel kezdték, aztán Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagy Sándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és utolsónak Vécsey Károly.
1849 október 6-án Aradon egyetlen üzlet sem volt nyitva. Az utcák néptelenek voltak. Egy-két kóbor kutya vonyított, majd egy holló sikoltott. A bezárt ajtók mögött imádkozott a fehérnép. A férfiak szó nélkül kuporogtak a tűz körül, melyben azóta is izzanak a parazsak. A magyar templomban, mely ma is dísze az aradi főutcának – MI HÁZUNK AZ IMAHÁZ – az oltáron, valaki látni vélte, hogy október 6-ra virradó éjszaka 13 gyertya fénylett …aztán … egyenként lobbant utolsót a gyertyaláng! 1956 novemberében, miután a szovjetek összelőtték Budapestet, hazánkat ismételten megszállták, leigázták, ránk szabadították a pufajkásokat, akiknek gaztettei még a Bresciai hiénát is megdöbbentették volna! Ezen sorokkal azokra is emlékezünk, akiket 1956. november 4-ike után Kádár hóhérai, pufajkásai gyilkoltak meg az akasztófákon! Tisztelgünk azok előtt is, akik kiállásukért a börtönök mélyére kerültek és hosszú éveket töltöttek a rácsok mögött, végtelenül megalázva.

ARADI ÉS 56-OS VÉRTANÚK! KEGYELETTEL EMLÉKEZÜNK RÁTOK, 2005 OKTÓBER-NOVEMBERÉBEN!

Szarvas József
az Európai Szabadságharcos Szövetség soros elnöke

London, 2005. október 5.

Discussion/Fórum