IV. rész: A pártok likvidálása — az összeesküvési per

A belügyi tárca

A természetes az lett volna, hogy mint minden igazi demokráciában — s

Magyarországot akkor, a kommunista párttal az élen minden politikai erő

demokráciának nyilvánította —, hogy az imponálóan nagy többséggel megválasztott

párt, a Kisgazdapárt alakít kormányt. Vagy egyedül, vagy koalíciót alkotva a

programbelileg hozzá legközelebb álló párttal. A természetes az lett volna, ha a

többségi párt kormányoz, a vele szembenálló erők pedig ellenzéket alkotnak, és

megindul a parlamenti váltógazdaság örök játéka, a választópolgár kifejezett

akaratának szellemében.

A magyarországi választó akaratához nem fért kétség: a Kisgazdapártot kívánta a

kormányra és a kommunista pártot nem óhajtotta bevenni a kormányba.

A többségi párt vezetősége azonban egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a nép

által kapott megbízatással egyedül sáfárkodjék. A párt vezetőségének filozófiája

az volt, hogy a kommunistákat is részeltetni kell a hatalomban s ezzel a

felelősségben. Tildy Zoltán még azt sem akarta, hogy egy koalíciós kormányban a

párt legalább 57,5 százalékban, vagyis a választási százaléknak megfelelően

részesedjék. Tildy saját pártjának csak 50 százalékot kívánt, a három másik

pártnak pedig együttesen 50 százalékot. A párt tehát lemondott nemcsak az

egyedül-kormányzásról, hanem, a természetellenes koalíción belül, még a maga

választási részesedéséről is. Tildy és köre legfőbb érvelése mindig az volt,

hogy Vorosilov marsall ragaszkodik a koalícióhoz, az újjáépítés terhét nem

vállalhatja egyetlen párt, s helytelen volna, ha a Kisgazdapárt, egyedül

kormányozván, egyedül lenne felelős a megszálló hatalom által az országra

kényszerített intézkedések megtételéért. Ezek az érvek részben indokoltak,

részben tetszetősek voltak, de végeredményben csak egyet nem vettek figyelembe:

a választók akaratát, a választás eredményét.

Nagy Ferenc pedig ahhoz is ragaszkodott, hogy a Kommunista Párt és a

Szociáldemokrata Párt vezetője, Rákosi és Szakasits vállaljanak miniszteri

tárcát. Ezt azzal indokolta: nem lehetett engedni, hogy ez a két politikus ne

osztozzék a felelősségben s „kívülről gyakoroljon nyomást a kormányra”.[1]

Rövidesen beigazolódott azonban, hogy ez a két politikus veszedelmesebb volt a

kormányon belül, mert minden egyes esetben a koalícióra s az általuk vállalt

kormányfelelősségre hivatkozva követelték és kényszerítették ki az 1945-ös

választási eredmény meghamisítását, mellőzését, a parlamenti demokrácia

felszámolását. Bevételükkel, e pártoknak juttatott kormányfeladattal

megkezdődött az, amiről William C. Bullitt, az amerikai diplomácia robusztus

egyénisége állapította meg később: „A kommunistákkal kötött koalíciók történetét

vérrel írták, e koalíciók rabszolgaságot hoztak Észtországnak, Lettországnak,

Litvániának, Lengyelországnak, Magyarországnak, Csehszlovákiának, Romániának,

Bulgáriának, Jugoszláviának és Albániának.”[2]

Budapesten végül is 18 tagú kormány alakult. A többségi párt kapott kilenc

tárcát, a másik három kisebb párt együttesen ugyancsak kilencet. (Kisgazdapárt:

Tildy Zoltán miniszterelnök, Dobi István tárca nélküli miniszter, Kovács Béla

földművelésügy, Gyöngyösi János külügy, Tombor Jenő honvédelem, Gordon Ferenc

pénzügy, Bárányos Károly közellátás, Antall József újjáépítés, Balla Antal

propaganda. — Szociáldemokrata Párt: Szakasits Árpád miniszterelnökhelyettes,

Bán Antal iparügy, Rónai Sándor kereskedelem, Riesz István igazságügy. —

Kommunista Párt: Rákosi Mátyás miniszterelnökhelyettes, Gerő Ernő közlekedésügy,

Nagy Imre belügy, Molnár Erik népjólét. — Nemzeti Parasztpárt: Keresztúry Dezső

kultuszminiszter.)

A legnagyobb kötélhúzás a belügyi tárca körül zajlott le. Ez a minisztérium a

politikai hatalom (rendőrség, belbiztonság) legfőbb intézménye volt. Rákosi

Mátyás ismételten a kommunista pártnak követelte ezt a döntő, életbevágóan

fontos tárcát. A Kisgazdapárt Kovács Bélát óhajtotta e minisztérium élére, nem

utolsó sorban azért, hogy az addigi, jórészt a rendőrség által végrehajtott s a

minisztérium által fedezett törvénytelenségeknek véget vessen. Rákosi Mátyás

először hozzájárult Kovács Béla belügyminiszterségéhez, majd a döntő koalíciós

ülésen visszavonta ezt s ragaszkodott kommunista belügyminiszter kinevezéséhez.

Legfőbb érvelése az volt, hogy a kommunista párt vezeti a reakció elleni

küzdelmet, szüksége van tehát erre a minisztériumra. Ezenkívül hangoztatta azt

is, hogy a kommunisták fenyegetve érzik magukat a Kisgazdapárt terrorjától.

Rákosi tehát egyszerűen megfordította a helyzetet, az eladdig terrort gyakorló

kommunistákat úgy állította be, mint akik terrortól félnek. Külpolitikai érvvel

is előhozakodott, azt mondotta: „Önök nem realizálják a helyzetet! Nézzenek

körül Délkelet-Európában és mondják meg, látnak-e egyetlen országot, ahol nem

kommunista a belügyminiszter?!”[3] Nincs nyoma annak, hogy a Kisgazdapárt azzal

érvelt, azzal vágott volna vissza, ami kézenfekvő tény és realitás volt: egész

Délkelet-Európában nem volt még egy olyan ország, ahol a polgári párt szabad

választáson olyan nagy többséget, s a kommunista párt olyan kevés szavazatot

kapott volna, mint Magyarországon. Végül a Kisgazdapárt lemondott a belügyi

tárcáról, azzal nyugtatva meg magát, hogy ha övé lenne a belügy, kötelessége

lenne orvosolni a sérelmeket, ez viszont törést okozna a kommunistákkal, s a

koalíció felbomlását eredményezné. Legyen tehát a minisztérium a kommunistáké,

de a miniszter mellé állítsanak egy „erős kisgazda államtitkárt, aki legyen a

rendőrség főnöke”. Nagy Ferenc azzal indokolja e döntést, melyet a párt

kétségtelenül kedve ellenére hozott, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság

orosz tagjai nyomást gyakoroltak a pártra a kormányalakítás kérdésében, a

Bizottság nem orosz tagjai, a nyugatiak viszont arra az álláspontra

helyezkedtek, hogy a kormányalakítás „belügy”, amelybe ők „nem avatkozhatnak

bele”.[4]

Így jött létre a történelem egyik legperverzebb koalíciója, amely homlokegyenest

ellenkezett a választáson kifejezett népakarattal s amelynek legfőbb funkciója

az volt, hogy önmagát megsemmisítve fedezze egyetlen párt, a kommunista párt

egyeduralmát. Másszóval: a koalíciót az egyik párt arra használta fel, hogy a

másik hármat, azok nolens-volens szentesítésével, becsapja, kijátssza,

megerőszakolja és végül likvidálja. A koalíció arra szolgált, hogy a kommunista

párt a törvényesség látszatával érje el a kizárólagos hatalmat, azt, amit a

szabad választáson nem tudott megszerezni.

Az 1945-ös választás nagy antikommunista többsége láttán sokan tették fel a

kérdést: hogyan engedélyezhette a Szovjetunió ezt a kétségtelenül szabad

választást, mikor erővel megakadályozhatta volna, s bevezethette volna a

kommunista párt diktatúráját, úgy, ahogy az néhány év múlva megtörtént. A másik

kérdés, miképpen számíthatta el magát Rákosi Mátyás, sőt maga Vorosilov is,

hogyan hihette, hogy a magyarországi választás nagyobb kommunista győzelmet

eredményez.

A második kérdés részben válasz az elsőre. Valóban, a Szovjetunió és

magyarországi különítménye, a kommunista gárda nagyobb győzelemre számított. Ez

a várakozás, ez a kalkuláció volt egyik oka, hogy Moszkva hozzájárult a

választáshoz. De emellett kétségtelenül döntő szerepet játszott az a körülmény,

hogy a szovjet külpolitika ekkor még tekintettel volt háborús szövetségeseire s

legalább papírforma szerint eleget kívánt tenni a jaltai kötelezettségnek szabad

választások megtartására. Azt például, hogy Vorosilov 1945 októberében az

Edgecumbe-tiltakozás után végül is ejtette a közös lista kényszerzubbonyának

tervét, a későbbi magyarországi kommunista történetírás ezzel magyarázta: „A

Szovjetunió a szeptemberi londoni külügyminiszteri értekezlet kudarca után nem

akart újabb nemzetközi vitába bonyolódni s engedett a nyugati hatalmak

követeléseinek.”[5] Moszkva ekkor még sok ponton csak tapogatta, de nem tudta

bizonyosan, hogy a Nyugat mily mértékben lesz szilárd a szovjet bekebelezési és

hódító tervek kivitelezésével szemben. Ahol a Nyugat szívósan ellenállt, ott

Moszkva időlegesen visszavonult, ahol és amikor a Nyugat bizonytalankodott,

habozott vagy gavallérkodott, ott és akkor kíméletlenül érvényesült a szovjet

térfoglalás. Magyarországi vonatkozásban a gerinces nyugati magatartás

megakadályozta a közös listát, a bizonytalanabbá vált nyugati magatartás viszont

később, ha nem is okozta, de elősegítette a választási eredmény megsemmisítését.

Például azzal, hogy — ha helytálló Nagy Ferenc érvelése — a

belügyminisztériumért folyó küzdelemben nem volt hajlandó olyan bátorítást

nyújtani az antikommunista tábornak, mint amilyet a Szovjetunió nyújtott a

kommunistáknak.

A választás után mindenesetre híre járt, hogy Rákosi pozíciója az oroszoknál a

rossz választási eredmény miatt megingott. A valóságban azonban a kudarc Rákosi

és az oroszok együttes kudarca volt, mert hisz a magyarországi szovjet politika

nem lehetett Rákosi önálló műve. Ő csak a szovjet stratégia kivitelezője volt. A

számításban közösen tévedtek, s hogy ennyire elszámították magukat, annak oka a

kommunista ideológiában és a politikai filozófiában keresendő. Ez az ideológia

és filozófia ugyanis évtizedeken át hozzászokott ahhoz, hogy higgyen a

propaganda, az agitáció bűverejében, s higgyen az erőszak ellenállhatatlan

győzelmében. A kommunisták politikája Magyarországon — Magyarországon is —,

mióta 1944 őszén megjelentek magyar földön, a propaganda és a megfélemlítés

kombinációja volt. Úgy vélték, ha propagandájukban idomulnak a magyarság

lelkivilágához és érzelmeihez — vallásos, nemzeti és polgári érzelmek —, akkor

valóságos céljaiktól függetlenül is talajra találnak; s úgy vélték, hogy ahol a

propaganda nem elég, ott a rendőri módszerekkel megfélemlített lakosság

engedelmessé válik. Harmadik kortesfogásként alkalmazták az egzisztenciális

kérdést, ígérve vagy fenyegetve, hogy földjét, állását, boldogulását az

biztosítja, aki melléjük áll, de veszélyezteti, aki ellenük fordul. Az

osztogatást is orosz segítséggel hajtották végre, éppúgy, mint a

letartóztatásokat és elhurcolásokat. Azt hitték, hogy a megszálló hadsereg

atrocitásait s a kommunista rendőrség brutalitását elfelejti a választó a

kommunista propaganda hatására. Lebecsülték a magyarság politikai érettségét is.

A számítási hiba egyik komponense volt végül, hogy a Moszkvából érkezett

kommunista garnitúra jóformán évtizedek óta távol élt Magyarországtól, nem

tudta, hogy Magyarországon az osztályharc még a szegényebb munkás- és paraszti

rétegeknél sem népszerű, az ideológiában gyökerező permanens osztályharc

nyelvezete a magyar fület sérti, a magyar léleknek disszonáns. Az ideológiai

elvakultság nem képes a valóság érzékelésére, a magyar kommunisták a

szovjetkommunizmus orwelli világából jöttek haza magyar földre, kondicionált

reflexeiket követték, nem látták a való életet.

De nemcsak előzetesen számítottak helytelenül, hanem utólag, a választás után is

rosszul elemezték a helyzetet, kudarcuk, választási vereségük okát nem saját

hibáikban látták, hanem — dialektikus magyarázattal — a választópolgárokat

okolták. A párt legfőbb fóruma megállapította ugyanis: „A magyar tömegek nem

olyan érettek politikailag, hogy a szélesebb látókörű politika érdekelte volna

őket… Mi érettebbnek gondoltuk a választókat.”[6]

Vagyis: nem a párt hibázott, hanem a magyar nép buta.

Ezt a buta népet akarta ettől kezdve a kommunista párt maga alá gyűrni, s miután

szabad választás alkalmatlannak bizonyult az egyeduralom megszerzésére, a

fegyvertárból újra elővették az erőszakot.

Ebben az időben, 1945 végén és 1946 elején az egész magyar politikai életet s

minden tényezőjét egyetlen gondolat hatotta át, s egyetlen remény, respektíve

félelem, irányította: az orosz megszállás várva-várt befejezése. Erre épült fel

minden párt és erőcsoport magatartása, kalkulációja, taktikája. Ebben az időben

kivétel nélkül mindenki természetesnek tartotta, hogy mihelyt a nagyhatalmak

Magyarországgal is megkötik a békét, az orosz megszálló csapatok rövidesen

kivonulnak s a magyar nép visszanyeri teljes szuverenitását.

Ami az országnak remény, az a kommunista pártnak fenyegető veszedelem volt.

Rákosi Mátyáséknak arra kellett törekedniök, hogy a hatalomátvétel lehetőségeit

addig teremtsék meg, illetve, ha lehet, a totális hatalomátvételt addig hajtsák

végre, amíg a szovjet csapatok magyar földön vannak, s ezt az uralmat az orosz

védőhatalom jelenlétében szilárdítsák meg oly mértékben, hogy az oroszok

esetleges kivonulása után is tartós maradjon. Ezért ragaszkodtak foggal-körömmel

a belügyminisztériumhoz, vagyis a rendőrség kézbentartásához. (A

kormányalakítási kötélhúzás során a Kisgazdapárt nagy diplomata-tagja, későbbi

párizsi követ, Auer Pál a párt belső tanácskozásain arra hivatkozott: nem szabad

ezt a minisztériumot átengedni, mert „ha a szovjet csapatok a békeszerződés után

elhagyják az országot, akkor a kommunisták a rendőrségre támaszkodva átvehetik a

hatalmat”.[7])

A többségi pártban a tagság és főleg a párt választóinak tömege a választási

eredménynek megfelelő hatalmi részesedést kívánt, mindenekelőtt a kommunisták

visszaszorítását az eredménynek megfelelő 17 százalék erejéig. A pártvezetőség

célja ugyanez volt, de a szükséges taktikát illetően a realitásokat

különbözőképpen ítélték meg. Mind Tildy, mind Nagy Ferenc a kommunistákkal

szemben az engedékenység taktikáját vallotta, az előbbi erősebben, az utóbbi

kevésbé. Auer Pál azt írja emlékirataiban: „Tildy úgy látta… jobb ha lehetőleg

nem húz ujjat Vorosilovékkal és elviselhető atmoszférát teremt.”[8] Tildynek

erre a filozófiára épülő miniszterelnöki tevékenysége azonban nem talált

megértésre sem a párt soraiban, de még csak a legtöbb kisgazdapárti miniszter

előtt sem. Maga Nagy Ferenc állapította meg, hogy a pártban „Tildy népszerűsége

miniszterelnöksége első tíz hetében veszedelmesen csökkent”.[9] S ugyancsak Nagy

Ferenc szerint Tildy, amíg kormányfő volt, oly nagy mértékben lefektette az

appeasement, az engedékenységi politika alapjait, hogy azt többé már nem

lehetett visszafordítani.[10]

Nagy Ferenc ebben a megállapításban részbén önigazolást is keresett, s talán nem

is jogtalanul. Amikor Tildy 1946 januárjában államfő lett s ő maga, Nagy Ferenc

miniszterelnök, lényegében a Tildy-vonalat követte, legfeljebb több

civilkurázsival. Nagy Ferenc abból indult ki, hogy az orosz megszállás átmeneti

és hogy ezalatt ne történhessék nagyobb baj, egyezkedni kell a kommunistákkal.

Auer Pál szerint „Nagy Ferenc, Tildyvel ellentétben, bízott benne, hogy az orosz

csapatok a békeszerződés ratifikálása után el fogják hagyni az országot. Addig

viszont okosabbnak vélte, ha a szovjet csapatokkal elárasztott országban nem

élezi ki még jobban a helyzetet és kerüli a nyílt konfliktust, amely ürügyül

szolgált volna az ország bolsevizálására, melyet akkor még elkerülhetőnek

tartott.”[11] Nagy Ferenc még néhány nappal a kommunisták által történt elűzése

előtt is, bár sötét színekben látta a belpolitikai helyzetet, mint aktív

miniszterelnök azt remélte, hogy „az orosz csapatok a békeszerződés

ratifikálásától számított 90 napon belül, a szerződés rendelkezéseinek

megfelelően, el fogják hagyni az országot, s hogy akkor meg fog szűnni a

belügyeinkbe való beavatkozás s a kisgazdapárti miniszterek erélyesebben fognak

a most még szovjet fegyverekre támaszkodó kommunista párt terrorjával szemben

fellépni”.[12]

Az 1945-i választási győzelem előtt, a debreceni korszakban Nagy Ferenc hajlandó

volt lemondani arról, hogy a Kisgazdapárt tényleges erejének mértékében

részesüljön a hatalomban, mert — mint maga mondja — „kénytelenek voltunk engedni

a Vörös Hadsereg által támogatott kommunista párt azon érvének, hogy a német,

majd az orosz megszállás következtében bizonytalan a pártok viszonylagos

A köztársaság bevezetése

ereje”.[13] De aztán a 45-ös nagy kisgazda győzelem után s a párt

bebizonyítottan erős volta ellenére is, a pártvezetőség a koalíció négy

pártjának pártközi értekezletén továbbra is az engedmények politikáját

folytatta. Nagy Ferenc úgy vélte, képesek együtt dolgozni a kommunistákkal, de

bevallja: ’A tény, hogy hittünk a kommunistáknak s azt gondoltuk, hogy

lehetséges velük az együttműködés, mérhetetlen csalódást okozott a magyar

politika későbbi folyamán.”[14] Még később Nagy Ferenc, mintegy önkritikát

gyakorolva, megvilágítja a pártvezetőség engedékenységi politikájának okait: „A

választási eredmény révén Magyarország kedvezőbb pozícióba jutott, mint

bármelyik más délkelet-európai állam; de a kisgazdák nem tudták értékesíteni

politikai tőkéjüket, mert a párt vezetői nem voltak egységesek abban, hogy a

választás utáni lélektani helyzetet ki kell használni s a párt erejét növelni

kell minden rendelkezésre álló törvényes eszközzel.”[15]

A Kommunista Párt és a Kisgazdapárt vezetőségéhez hasonlóan a koalíció másik két

pártja is, a szociáldemokrata és a nemzeti parasztpárt arra rendezkedett be,

hogy eljön a szovjet megszállás vége.

És ugyanez a felfogás szabta meg Magyarország szinte legnépszerűbb,

legjelentősebb és legbefolyásosabb intézményének és személyének a magatartását

is, nevezetesen a katolikus egyház s Mindszenty bíboros politikáját. Az egyház

tekintélye ezekben az években elképzelhetetlenül nagy volt, az ország népe

Mindszenty bíborosban szellemi és erkölcsi vezérét látta. Ezt az erkölcsi tőkét

a bíboros annak köszönhette, hogy előzőleg a magyar érdekek védelmében

szembeszállt a hitleri megszállókkal s ezért börtönbe került, most meg nem volt

hajlandó az egyház tekintélyével fedezni és takargatni a társadalmat gyötrő

rendőri brutalitásokat, szentbeszédeiben pedig szüntelenül figyelmeztetett a

társadalmat megtartó erkölcsi értékekre. Mindszenty, puritán egyénisége,

Hitler-ellenes múltja s antikommunista jelene következtében, puszta létével

fókusza volt azoknak a reménységeknek és törekvéseknek, amelyek Magyarország

demokratikus berendezését és kommunista ideológiától mentes ősi szellemi

értékrendjét meg akarták őrizni az orosz megszállás utáni időkre. Mindszenty

felfogása ugyanaz volt, mint Nagy Ferencé, hogy ti. az orosz uralom a békekötés

után belátható időn belül véget ér. De egyben úgy látta, mint pl. Auer Pál és

sokan mások is, hogy éppen azért nem szabad átengedni a hatalmi kulcspozíciókat,

vagy az ideológiai-erkölcsi hadállásokat a kommunistáknak, hogy ne tudjanak

berendezkedni s a hatalomban megszilárdulni az oroszmentes periódus tartamára

is.[16] Mindszenty és a katolikus püspöki kar az 1945-ös választások előtt nem

szorgalmazta külön katolikus párt indulását, hanem erkölcsileg a Kisgazdapártot

támogatta azért, hogy az antikommunista erőket ne forgácsolja szét. De a

választás után elvárta, hogy „a mindenre kész bolsevistákkal szemben” a polgári

tábor ne legyen ingadozó és bizonytalankodó. Úgy vélte — s ő ismerte a

bolsevizmus és a Szovjetunió történetét —, hogy az adott helyzetben minden

taktikai engedmény a kommunista párti követeléseknek olyan lépés, ami egyenlő a

meghátrálással, annak minden káros és esetleg jóvátehetetlen következményével.

Minden, a kommunistáknak tett engedmény csak növeli étvágyukat s gyengíti a

saját pozíciót. A magyar helyzetet a világhelyzet egyik szektorának látta s úgy

mérte fel, hogy most „a kereszténység és bolsevizmus egy látványos világnézeti

harcban e pillanatban magyar földön méri össze erejét”.[17] A Kisgazdapárt

legfőbb vezetőinek gyakran kényelmetlen volt a prímás e szilárd felfogása,

viszont a párt tömegei, választói, sőt, parlamenti képviselői is nemcsak

helyeselték a prímás magatartását, hanem lelkesedtek érte s nyíltan meg is

vallották e lelkesedésüket. Szentbeszédeire óriási tömegek gyűltek össze. Még a

választás előtt, 1945. augusztus 20-án, a magyarok nagy nemzeti ünnepén, amikor

az első király, Szent István épen megmaradt jobbját körmenetben viszik körbe a

fővárosban, kereken félmillió ember sereglett fel Budapestre, hogy meghallgassa

a prímást. Kortársak szerint a pár héttel későbbi budapesti községi választást

éppen ez a körmenet, ez a félmilliós demonstráció döntötte el a kommunizmus

rovására: „a budapesti választást Szent István jobbja nyerte meg”.[18] Az

országos választás után pár hónappal pedig a parlament 1946. február 27-i

ülésén, mikor egy kommunista képviselő támadta Mindszentyt február 10-i, az

örökimádás templomában mondott szentbeszédéért, a kisgazdapárti képviselők

Mindszenty nevének hallatára, a prímást éltetve, egetverő tapsviharban törtek

ki, hevesen és hosszan tüntetve a katolikus főpásztor és politikája mellett,

mert ez fejezte ki legjobban az 1945-ös választáson megnyilvánuló népakaratot.

Másnap, február 28-án, a minisztertanácson Rákosi Mátyás magából kikelve tett

szemrehányást a kisgazdapárti minisztereknek az eset miatt, s kijelentette, sőt,

fenyegetett: „Az, ami a nemzetgyűlésben tegnap történt, a magyar

parlamentarizmus szégyene, és súlyos következményei lesznek. Kijelentjük, hogy

ez súlyos hiba volt és ezt tovább nem tűrjük.”[19]

Így beszélt a legkisebb párt, az alig 17 százalékos párt vezetője a legnagyobb

párt, a több mint 57 százalékos többségi párt vezetőivel — s nem mindig

részesült kellő és jogos visszautasításban. A Kisgazdapárt számos jelentős tagja

és országgyűlési képviselője így látta és jellemezte ezt a helyzetet, s benne a

saját pártvezetőség magatartását: „A kisebbségi párt úgy viselkedett és

politizált, mintha ő nyerte volna meg a választást, a többségi párt pedig úgy,

mint aki elvesztette.”[20]

Ezzel a politikával s ezzel a módszerrel — „nem tűrjük” — hajtotta végre Rákosi

Mátyás a demokratikus pártok, a többpártrendszer likvidálását, alkalmazta azt a

metódust, melyet dicsekedve ő nevezett el így: szalámitaktika. Mindig egy kis

darabot, mindig egy újabbat, kihasználva a másik párt engedékenységre való

hajlamát, Rákosi szisztematikusan lefaragta az ellentábor parlamenti többségét.

Kezdte a legnagyobb falaton, kezdte a Kisgazdapárton.

A Kisgazdapárt vezetősége mindjárt a választás után súlyos taktikai hibát

követett el, amikor Rákosi számára megmutatta, hogy ezt a pártot lehet zsarolni

és megfélemlíteni. Az történt ugyanis, hogy a november 4-i választáson

elszenvedett vereség miatti elkeseredésében a kommunista párt hevesen támadta a

püspökkari körlevelet. Kétségtelen, hogy az egyház ezen erkölcsi állásfoglalása,

anélkül, hogy név szerint bármely pártot ajánlott volna, a kommunistáknak ártott

s a kisgazdáknak használt: döntően befolyásolta az eredményt. De ekkor, az

egyház és a hívek legnagyobb ámulatára s a kommunizmus felett aratott győzelem

mámorában élő választók legnagyobb megdöbbenésére — a Kisgazdapárt vezetősége is

megbélyegezte és elítélte a püspöki körlevelet. Aláírta a kommunisták,

szociáldemokraták és parasztpártiak közös tiltakozó nyilatkozatát. Ez

jóvátehetetlen lélektani melléfogás volt, mert összezavarta a hadállásokat. A

Kisgazdapárt arra az oszlopra sújtott, amelynek a győzelmet jelentős mértékben

köszönhette s amelynek támogatására a jövőben még nagyobb szüksége lett volna.

Ezenkívül a pártvezetőség ezzel gyenge oldalát mutatta a kommunisták felé is,

nyilvánvalóvá tette, hogy ez a párt, ha kellően szorongatják, hajlandó saját

erkölcsi és politikai értékeit és szövetségeseit is feláldozni a

kényszer-koalíció oltárán. Nem csoda, ha az antikommunista közvélemény

meghökkent, a kommunista párt pedig vérszemet kapott. Mindszenty bíboros

lapidárisan így jellemezte, ami történt: „Nagy csodálkozásunkra a Kisgazdapárt

országos vezetői is csatlakoztak a marxista pártok tiltakozásához. Ez persze

előrevetett árnyéka volt annak a gyengeségnek és tehetetlenségnek, amely ettől

kezdve a párt központi vezetőségét állandóan jellemezte.”[21]

Ezt a „gyengeséget és tehetetlenséget” aztán Rákosi Mátyás úton-útfélen

kihasználta. Nem is várt sokáig. Már két hónappal a nagy kisgazda győzelem után

megindította a gőzhengert. A stratégia és az alkalmazott módszer világosan

kielemezhető lényege és menetrendje, klasszikus receptje ez volt: infiltráció,

polarizáció, likvidáció.[22] Vagyis először olyan személyek beküldése vagy

felkarolása az ellenpárt, a Kisgazdapárt soraiban, akik társutasként elkötelezik

magukat a kommunista célok szolgálatára: infiltráció. Állandóan támadni az

ellenpárt, a Kisgazdapárt azon elemeit, személyeit, akik a legszilárdabb

antikommunisták s a párt nagy erőtartalékát jelentik, aztán ezek eltávolítását

követelni: polarizáció. S a kettő együttes eredményeként állandóan nyomás alatt

tartani az ellenpárt vezetőségét, engedményeket csikarni ki, fenyegetni és

megalázni, megcsonkítani s így végül is megsemmisíteni a kiszemelt pártot:

likvidáció. Hogyan történt ez a Kisgazdapárt esetében?

A Független Kisgazdapárt likvidálása

A Kisgazdapárt polarizálására, a párt egységes véleményének megbontására

rendkívül alkalmasnak látszott az államforma megváltoztatásának a napirendre

tűzése. A kommunista párt úgy látta, e kérdés elővételével a kisgazda képviselők

közé olyan problémát dob, amely belső vitákat eredményezhet. A köztársaság

bevezetésének szorgalmazásával ezenkívül a kommunisták azt is el akarták érni,

hogy a köztársaság védelme címén felléphessenek a magyar társadalom és politikai

élet olyan rétegei ellen, amelyek a kommunista hatalomátvételnek elvi ellenzői

voltak. A kommunisták, mint a párt történetírói maguk is elismerik, úgy látták,

hogy „a köztársaság kikiáltása alkalmas a klerikális-legitimista körök

leleplezésére és elszigetelésére, és ugyanakkor lehetővé teszi a demokratikus

erők összefogásának erősítését, a dolgozó osztályok aktivitásának

fellendítését.”[23]

A köztársaság bevezetését, az államforma szabályozását tehát a kommunisták az

osztályharc és hatalmi harc emelőjének szánták, a polgári többség és

antikommunista társadalom lefaragása eszközének.

A királyságról a köztársaságra való áttérés 1946 fordulóján Magyarországon nem

volt különösen problematikus, de nem is volt magától értetődően természetes —

nem volt általános közóhaj. Nem volt problematikus azon egyszerű oknál fogva,

hogy nem volt király. De nem volt közóhaj, mert a királyság ősi, ezeréves

államformája volt a magyar népnek s lelkétől soha nem volt idegen. Uralkodóival

és dinasztiáival voltak rossz, de jó tapasztalatai is, voltak gyűlölt és

szeretett királyai, s a nemzeti egységnek évszázadokon át, a legutolsó időkig

szimbóluma volt az országalapító első király, Szent István emléke. Ez különösen

értékes világnézeti kötőanyaggá vált éppen most, amikor az ország egy keleti

hódító megszállása alá került és egy új, ateista ideológia kísérleti terepévé

vált.

Történelme során egyetlenegyszer történt meg a köztársaság bevezetése, 1918-ban,

a vesztett háború után, Károlyi Mihály gróf uralmával. Még 1848-ban is, amikor a

parlament egy töredéke Debrecenben kimondotta a Habsburgok trónfosztását, ez

csak a dinasztia leváltását célozta, nem pedig a királyságnak, mint

államformának a megszüntetését; Kossuth Lajost nem köztársasági elnöknek, hanem

csak kormányzónak nevezték ki, kormányzó elnöknek választották meg, Kossuth

előzetes javaslata „a dinasztiának az uralkodásból örökre kizárására”

vonatkozott s arra, hogy „amíg az ország új kormányrendszerét megállapítja,

ideiglenesen kormányzó elnök választassék.” Az 1848. április 14-i debreceni

trónfosztás tehát, eltekintve attól, hogy az erősen lecsökkent, maradék

törvényhozás egy radikális kisebbségének műve volt, s hogy e radikálisok

(„flamingók”) emlegették a respublikát — csak a Habsburgokkal szakított, de nem

szüntette meg a királyságot. Ugyannyira nem, hogy maga Kossuth Lajos, a cári

Oroszország beavatkozása után az orosz cárnak felajánlotta a magyar koronát

orosz secundo-genitura számára.[24] Az 1848-as szabadságharc után azonban a

magyar nemzet kiegyezett és kibékült a Habsburgokkal, s kétszer is, először az

abszolutizmusról az alkotmányos királyságra áttérő Ferenc Józsefet 1867-ben,

másodszor utódját, IV. Károlyt 1916-ban fényes ünnepléssel, általános lelkesedés

közt koronázták meg. Az első világháború elvesztésekor Károlyi Mihály gróf és a

forradalmi erők kikiáltották a köztársaságot, ez azonban 1919. március végén

kommunista népköztársaságba torkollott, s Kun Béla tanácsköztársasága is, 100

napos uralom után felbomlott. Ennek az első köztársaságnak az emléke, éppen a

rövid életű kommunista uralom atrocitásai miatt, negatívumként maradt meg a

magyar tömegek tudatában, s most, 1945—46 fordulóján alapos volt a gyanú, hogy a

királyság elvetése és a köztársaság bevezetése a kisebbségi párt, a kommunisták

s a mögöttük álló, gyűlölt oroszok kívánsága.

A köztársaságra való áttérésnek azonban utat nyitott egy sajátos negatívum, hogy

ti. nem volt sem dinasztia, sem király. A Károlyi—Kun Béla uralom bukása után

1920-ban a magyar törvényhozás újra törvénybe iktatta a királyságot, mint

államformát, de megállapította, hogy a király száműzetésben él. Mint 1848-ban,

az országgyűlés ezúttal is kormányzót választott, Horthy Miklós admirális,

Ferenc József császár és király volt szárnysegéde személyében. Horthy, jóllehet

királypártinak és legitimistának vallotta magát s Károly királynak 1918 őszén

ígéretet tett a restaurálásra, 1921-ben fegyverrel akadályozta meg Károly király

visszatérését az emigrációból. A királykérdés a két háború között mindvégig

rendezetlen maradt. Horthy Miklós kísérleteket tett arra, hogy családja uralmát

állandósítsa. Már a második világháború idején István fiát kormányzóhelyettessé

választtatta. Az a kísérlete azonban, hogy ez „cum jure successionis” történjék,

vagyis utódlási joggal, meghiúsult a parlament ellenállásán, mert tekintélyes

politikai körök a Madeira szigetén elhunyt király fia, Habsburg Ottó számára

akarták nyitva tartani a lehetőséget a második világháború utánra. Horthy egyik

legdinamikusabb miniszterelnöke, a nyugati szövetségesekkel békét kereső Kállay

Miklós felkérte az Amerikában élő Habsburg Ottót, hogy az Egyesült Államoknál és

Angliánál tevékenykedjék kedvező békefeltételek biztosításán. A saját családja

uralmi terveivel elfoglalt Horthy kormányzónak pedig Kállay nagyszabású

memorandumot készített akkor, mikor a kormányzóhelyettes fiú, Horthy István a

keleti fronton, mint pilóta, hősi halált halt. Kállay ebben az iratban

eltanácsolta Horthyt attól, hogy unokája, a „kis István” megkoronázására

gondoljon, s utalt arra, hogy a nyugati hatalmak háborús győzelme esetén

Ottó-féle megoldással kell számolni. „Ottó helyzete jelenleg Rooseveltnél nem

rossz. A monarchikus gondolat Amerikában előtérben áll. Ennek súlypontja a

magyar korona körül alakulna ki” — írta a miniszterelnök a kormányzónak 1942.

szept. 1-én. Kállay azt a véleményét is kifejezte a kormányzó előtt, hogy a

nyugatiak győzelme esetén a Habsburgok restaurációja „az orosz betörés

megakadályozása céljából esetleg az ország létét vagy nemlétét jelentheti.”[25]

E memorandum keltétől számítva még kerek két és fél évig tartott a háború, s

nyugati győzelemmel végződött ugyan, de csak a németek feletti győzelemmel s

olyan áron, hogy a hitleri seregektől felszabadult országok egy másik, még

hatalmasabb diktatúra hadseregének megszállása alá kerültek. S jóllehet a

tehetséges Habsburg Ottó mind Churchillel, mind Roosevelttel aktív kapcsolatban

állt s mindkettő becsülte őt, a Jalta-vonaltól keletre eső területeken a Nyugat

akarata döntően és minden kérdésben nem érvényesülhetett. Így történt, hogy

Magyarországra 1945-ben nem Habsburg Ottó érkezett meg Washingtonból, hanem

Rákosi Mátyás Moszkvából, s a nyugati demokrácia áldásai helyett az ország népi

demokráciára ítéltetett.

De 1945 őszén, különösen a nagy választási győzelem után még eleven volt a hit

Sulyok kizárása

és akarat, hogy a többpártrendszert megmentsék és megszilárdítsák. Ez nem

jelentette automatikusan a királyságról való letérést és a köztársaság

bevezetését. Sőt, igen komoly megfontolások amellett szóltak, hogy a köztársaság

elfogadtatása a kommunisták lélektani győzelmét jelenti s ezért nem kívánatos.

Így látta mindenekelőtt az ország legkimagaslóbb személyisége, Mindszenty.

Tildy Zoltán miniszterelnök 1945. november 16-án Varga Béla kíséretében

felkereste a bíborost az esztergomi prímási székhelyen, a kormánynak azzal a

kérésével, hogy járjon közbe a Vatikánnál új pápai nuncius küldése érdekében.

Mindszenty ezt megígérte, de előhozta, hogy a többségi párt vezetőségének nem

szabad gyenge politikát folytatnia. Tildy és Varga Béla azt fejtegették, hogy

Vorosilov súlyos nyomást gyakorol rájuk, de a békekötés után, szabadabb

légkörben majd megnyirbálhatják a marxisták zsarolással szerzett babérait. E

beszélgetésen szóba került az államforma megváltoztatásának kérdése is. Az

ország prímása, úgy is, mint az akkori törvények szerint lényeges alkotmányos

tényező, hangoztatta, hogy „ebben a nemzet alkotmányát érintő fontos kérdésben

semmiképpen sem szabad engedniök a szovjet nyomásnak”. „Hivatkozzanak arra —

tanácsolta Tildynek és Vargának —, hogy a választásokon egyetlen párt sem

vetette fel az alkotmány módosításának szükségét, s így a jelenlegi parlamentnek

sincs erre felhatalmazása.” „Ha a bolsevisták mindenképpen döntést akarnak az

ügyben, meg kell kérdezni magát a népet. Hangsúlyoztam, hogy a kommunisták a

köztársaság bevezetését azért követelik, mert újabb helyzeti előnyökhöz akarnak

jutni.” Tildy Zoltán a prímás fejtegetésére azt válaszolta: „Én is így

gondolom.”[26]

A kisgazdapárti vezetőségben mégis Tildy Zoltán javasolta elsőnek, hogy a

marxista pártok által szorgalmazott köztársasági törvényt dolgozzák ki. Tildy

javaslata nem találkozott egyöntetű helyesléssel. Amikor 1945. december elején

az új kormány, a Tildy-kormány bemutatkozott a parlamentben, a kormányprogramban

még nem szerepelt a köztársaság bevezetése. Jóllehet Szeder Ferenc

szociáldemokrata és Révai József kommunista képviselő már felemlítette a

köztársasági államformát, a Kisgazdapárt hivatalos előadója, B. Szabó István még

megdicsérte a miniszterelnököt azért, hogy beszédében az államforma kérdését nem

említette. Szeder köztársaság melletti fejtegetéseit pedig a kisgazda képviselők

szótlanul hallgatták.[27] Ez a magatartás tükrözte a kisgazdapárti törvényhozók

nagy többségének a hangulatát. Voltak közöttük számosan, akik egész

életfelfogásukkal a királyság hívei voltak s a Habsburgoknak 1867-től folytatott

magyarországi politikáját egészében véve pozitívnak tartották. S voltak olyanok,

akik elvileg közömbösek voltak királyság vagy köztársaság kérdésében, mindkettőt

tartották elvileg jónak is, rossznak is, de az adott politikai helyzetben attól

féltek, hogy a köztársaság jelenlegi bevezetése a kommunisták helyzeti

energiáját növeli. E tekintetben teljesen azonosan látták a kérdést Mindszenty

bíborossal. Ez a csoport, melynek hangadója Sulyok Dezső és Vásáry István volt,

abban is egyetértett a prímással, hogy az államforma kérdését népszavazással

kell eldönteni, s hangoztatták, hogy a magyar nép számára mind a köztársaságot,

mind a királyságot elfogadhatónak tekintik.[28] A csoport 107 képviselő

aláírásával felszólította a pártvezetőséget, hogy az államforma szabályozását

halasszák el.[29] Mint Mindszenty, több képviselő utalt arra a lényeges

körülményre is: a pártok a választási harc során nem említették a választók

előtt, hogy az ősi államformát, a királyságot meg akarják szüntetni. Így tehát

ezek úgy vélték, hogy a jelenlegi parlament, minthogy pártjai a választás előtt

az alkotmányos kérdést nem vetették fel, nem jogosult az államforma

megváltoztatására.[30] Mások azzal érveltek, hogy a kormány inkább törődjék az

égető gazdasági problémák megoldásával, mint az államforma kérdésével. Legtöbben

pedig azt az érvet hozták fel a szabályozás elhalasztására, hogy az ország nincs

szuverenitása teljes birtokában, meg kell tehát várni az orosz megszállás

befejezését, mikor a nemzet szabadon dönthet egy ennyire lényeges kérdésben.

Általános volt a felfogás, hogy a királyság megszüntetését az oroszok akarják,

ez is ellenszenvet keltett, s például Vásáry István, aki inkább köztársasági

érzelmű volt, kijelentette: „Legitimista, monarchista leszek, ha ránk

kényszerítik a köztársaságot.”[31] Nagy Ferenc szerint a Kisgazdapárt

frakciójának döntése sokáig bizonytalan volt, a hangulat ingadozott, már-már úgy

alakult, hogy elvetik a köztársaság bevezetését. „Jóllehet — mondja — úgy tűnt,

hogy a többség helyesli a köztársaságot, a végső döntés kétséges volt. Úgy

látszott, hogy a képviselők érezték, ami később beigazolódott, hogy a

kommunisták és az oroszok állnak a terv mögött.”

Varga Béla kezdetben, dr. Kiss István egri képviselővel együtt, monarchista

meggyőződésére hivatkozva ellenezte a köztársaság bevezetését. Tildy Zoltán

azonban mellette szólalt fel s még inkább maga Nagy Ferenc. Mindketten

külpolitikai érvekre hivatkoztak. Tény, hogy a Szovjetunió kívánta a királyság

eltörlését. A nyugati hatalmak azonban ilyen irányú kívánsággal nem álltak elő,

csak amikor Nagy Ferenc kérdéssel fordult hozzájuk, nem tettek ellenvetést.

Tildy és Nagy teljesen háttérbe szorították a képviselői frakció többségének a

felfogását s az 1946. január 9—11-i viharos hangulatú s kezdetben Tildy

megbuktatását célzó pártértekezlet azzal végződött, hogy elfogadták a Tildy—Nagy

vonal álláspontját. Varga Béla monarchista elvei fenntartásával mondott igent.

Sulyok Dezső is lemondott a halasztásról, mert a kommunisták azzal kecsegtették,

hogy ha a köztársaság bevezetése után Tildy államelnök lesz, a maguk részéről

őt, Sulyokot javasolják új miniszterelnöknek. Ekkor Sulyok maga győzte meg

képviselőtársait s arra is vállalkozott, hogy majd ő lesz a köztársaság

bevezetésének parlamenti előadója. Sulyok — miként erről később Mindszenty

bíborost is tájékoztatni óhajtotta — maga is tudta, hogy az oroszok az

államforma megváltoztatását a kommunista célkitűzések érdekében sürgették, de

bízott abban, hogy ő, mint bátor és erőskezű ember, a kormányelnöki jogkörrel a

kezében, megfékezi majd a hataloméhes kommunistákat.[32] Nagy Ferenc energikus,

sőt, radikális hangvételű szónoklatban követelte a köztársaság bevezetését,

arról beszélt, hogy a szomszéd országok felé hitelt érdemlően kell bizonyítani a

magyar fejlődés demokratikus jellegét. De Nagy Ferenc hangvétele egyben a

marxista koalíciós partnerek előtt is bizalmat kívánt kelteni, csaknem az ő

terminológiájukat használva leszögezte, hogy a Kisgazdapárt „nem akar és nem fog

visszafordulni, hanem halad előre a maga útján, és modern, demokratikus, népi

alkotmányt, köztársasági államformát akar”.[33]

A köztársaság bevezetését indítványozó szociáldemokraták soraiban sem volt

mindenki a köztársaság automatikus híve. A két háború közti pártelnök, a német

koncentrációs táborból hazatérő Peyer Károly például a harmincas években

szorosan együttműködött Habsburg Ottóval egy Hitler-ellenes nemzetközi és magyar

front megszervezésében, s állandó kapcsolatban állt a Sigray Antal felsőházi tag

vezetése alatt működő magyar legitimistákkal.[34] De a párt új vezetősége

egyértelműen köztársaságpárti volt, s így ez a kérdés ezt a pártot korántsem

polarizálhatta úgy, mint a kisgazdák sorait. A Kisgazdapártban nemcsak a

képviselői csoport oszlott meg a kérdésben, hanem számos vidéki szervezet is

táviratokkal bombázta a pártvezetőséget, követelve a kérdés elhalasztását. A

párt végső döntése a párttagok és választók széles köreiben elkeseredést

okozott.

Mindszenty bíboros, aki egy Tildyhez intézett levelében még karácsony előtt

óvást emelt az államforma megváltoztatása ellen, akkor is, később is úgy látta:

az adott esetben nem is a királyság vagy köztársaság elvi kérdése volt a döntő;

hanem az okozott végzetes napipolitikai és hosszútávú kárt, hogy amikor a

nemzetnek nagyszabású történelmi viadalra kellett erőt gyűjtenie a

világbolsevizmussal szemben s gátakat kellett építenie a kommunista

hatalomátvétel ellen, akkor megszüntettek egy hagyományos, vallási tartalommal

rendelkező és nemzeti öntudatot tápláló eszményekkel szorosan összefonódott

történelmi intézményt, vagyis egy szimbolikus erejű antikommunista bástyát.[35]

S még inkább tartott attól — s ez a félelme nagyon hamar beigazolódott —, hogy a

köztársaság védelme címén a kommunista párt újabb politikai csoportok

kiiktatását követeli majd. Valóban, mint maga Nagy Ferenc írta meg néhány év

múlva, a köztársaság védelméről alkotott törvényt Rákosiék az összeesküvési

perben éppen azon fiatal kisgazda képviselők ellen alkalmazták, akik a

frakcióban a leglelkesebben kardoskodtak a köztársaság bevezetése mellett s 1946

elején a köztársaság azonnali kikiáltását kívánták.[36]

1946. február 1-én a parlament megszavazta a köztársaság bevezetését, Tildy

Zoltánt közfelkiáltással választotta meg elnöknek. A képviselői szuverenitás és

erkölcsi bátorság történelmi példáját adta egy asszony, Schlachta Margit

képviselőnő, aki megmaradva elveinél, szinte egyedül, védőbeszédet mondott a

királyság mellett, nem törődve a konformista többséggel. A kommunista

történetírás úgy látja, hogy Mindszentynek, bár a törvény megszületését nem

tudta megakadályozni, „annyit mindenesetre sikerült elérnie, hogy a katolikus

közvélemény egy részében bizonyos mértékig feléledt a királyság intézménye

iránti szimpátia”.[37]

Nagy Ferenc azt írja, hogy amikor ő bejelentette a köztársaság melletti döntést,

a parlament előtti téren „óriási tömegek lelkesen fogadták a közlést”.[38] A

parasztpárti Kovács Imre viszont arról számol be, hogy a parlament előtti tömeg

„mérsékelt lelkesedéssel vette tudomásul a nagy ’eseményt’ s csak egy-két

’Éljen!’ hangzott el”.[39]

Történelmi tényként kell leszögezni két körülményt. Egyik: a királyság

megszüntetését és a köztársaság bevezetését a korabeli magyar parlament

szentesítette. A másik: a magyar nép népszavazással nem szentesítette. Az 1945.

november 4-én megválasztott parlament csaknem egyhangúan elfogadta, de e

parlamentet létrehozó választási küzdelemben s a pártok választási programjában

erről nem beszéltek. A királyság megszüntetésének kérdését ezután sem vitték

népszavazásra, a köztársaság bevezetéséről a magyar nép közvetlenül nem

dönthetett és nem döntött.

Kovács Imre, aki nem mondható se nyílt, se titkos monarchistának, megállapítja,

hogy a köztársaság bevezetése kérdésében népszavazást kellett volna elrendelni.

„De — folytatja — a népszavazástól a kommunisták féltek, mert tudták, hogy a

lakosság túlnyomó többsége a királyság mellett szavazna.” Már csak azért is —

teszi hozzá —, mert a kommunisták a köztársaságot akarták.[40]

Valóra váltak a baljós sejtelmek, hogy az új köztársaság védelme címén a

kommunisták újabb hatalmi előretörést terveznek s egyben a többségi párt további

belső züllesztését. Vorosilov már néhány nappal a köztársaság proklamálása után

személyesen arra kérte Nagy Ferencet, mint új miniszterelnököt, készítsen neki

listát a magyar monarchistákról. Bár Nagy Ferenc, mint maga mondja, a kérést nem

teljesítette, a szovjet NKVD néhány hét múlva letartóztatott két közismert

monarchista politikust, Pálffy Gézát és Lajos Ivánt. Mindkettő kemény

antihitlerista is volt s a Hitlerrel szembeni legitimista ellenállás bátor

harcosa. Az új, kommunista korszakban nyilvánvalóan ez a kemény jellemük s

puszta monarchista felfogásuk predesztinálta őket arra, hogy — mint esetleges

ellenállókat — eltávolítsák őket az útból, amely ekkor már a kommunista

hatalomátvétel útja volt.

Még inkább megnyilvánult a kommunista szándék a törvényhozás porondján, mikor is

Rajk László kommunista belügyminiszter és Riesz István szociáldemokrata

igazságügyminiszter beterjesztette a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló

törvényjavaslatot s megindult a javaslat vitája.

Tildy köztársasági elnökké történt megválasztása után megüresedett a

miniszterelnöki szék. A Kisgazdapárt képviselői Sulyok Dezsőt óhajtották

megtenni kormányelnöknek. Eleinte úgy tűnt, hogy ezt a pártvezetőség is

helyesli. Tildy lapja, a „Független Magyarország” Sulyokot emlegette dezignált

miniszterelnöknek.[41] Nagy Ferenc szintén Sulyokot ajánlotta a koalíciós

partnereknek. Rákosi Mátyás azonban, a szociáldemokrata pártvezető, Szakasits

szekundálása mellett megvétózta Sulyok jelölését. Mégpedig éppen azzal, amivel

pedig Sulyok tetszetőssé és posszibilissé kívánta tenni magát a baloldal előtt —

a köztársasági kérdéssel. A törvényjavaslat előadója ugyanis Sulyok volt, s a

köztársaságot támogató beszédében történelmi visszapillantást adott. Beszédében

kitért az 1919-es kommunista uralomra, majd az azt követő ún. fehér terrorra, s

az akkori „reakció” s a jelenlegi magyarországi rendőri állapotok között

párhuzamot vont. Ezekre a számukra kényelmetlen allúziókra csaptak le a

kommunisták s kijelentették, Sulyokot nem fogadják el kormányfőnek. A kisgazdák

minden más személyi javaslatát is elvetették, amíg nem került sor Nagy Ferenc

jelölésére. Őt Rákosi is, Szakasits is elfogadta. Nagy Ferenc saját szavai

szerint nem szívesen vállalta a posztot, mert úgy érezte: a miniszterelnökség

„szétrombolja népszerűségemet”.[42] Végül mégis vállalta.

A kommunisták nemcsak megakadályozták Sulyok miniszterelnökségét, hanem őt és

csoportját, mely határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy az 1945-ös választás

eredményének megfelelően arányosítsák a hatalmi pozíciókat s a Kisgazdapárt

éljen többségi szerepével, szemelték ki közelgő támadásuk célpontjának. A

támadás persze csak látszólag irányult a Sulyok-csoport ellen, valójában a

Kisgazdapárt viviszekciója volt a cél. A Kommunista Párt a kisgazdapárti

vezetőséggel akarta elvégeztetni a Kisgazdapárt öncsonkítását, a többség

lefaragásának megindítását. Ehhez a kormányprogram parlamenti vitája, majd a

köztársaság védelméről szóló törvényjavaslat vitája szolgált ürügyül. Felszólalt

Sulyok Dezső is; szóba hozta a közelgő béketárgyalásokat s utalt a minimális

magyar kívánságokra; utalt a szomszéd országokban idegen uralom alá került

magyar kisebbségek problémájára is és kifejtette: Magyarországot sohasem

sikerült volna belehajszolni Hitler háborújába, ha (még az első világháború

békediktátumai nyomán) nem lettek volna bizonyos területi sérelmek.[43] Rákosi

Mátyás, aki jól tudta, hogy a párizsi béketárgyalásokon Moszkva nem fogja

támogatni a jogos magyar igényeket, s minthogy különben is kereste a módot a

kisgazdák közötti zavartkeltésre, műfelháborodással kiáltott oda Sulyoknak:

„Felelőtlen beszéd ez, kedves uram, méltatlan egy országos párthoz, meg kell

mondanom.” A kommunista pártlap még élesebb hangot ütött meg: azonnal követelte,

hogy maga a Kisgazdapárt bélyegezze meg Sulyokot.[44] A Kisgazdapárt ismét

dilemma elé került s újra polarizálódott. A képviselői csoport nagy többsége, a

párttagság, sőt, a párt lapja, a Dessewffy Gyula képviselő által szerkesztett

„Kis Újság” s a legtöbb vidéki pártszervezet is kiállt Sulyok mellett s

támogatásáról biztosította.[45] A párt azonban, melyhez Rákosi a maga

felháborodását címezte, mint „országos párthoz”, nem úgy reagált, mint egy

országos pártnak erejéhez mérten kellett volna, hanem végül is elkülönítette

magát Sulyok beszédétől. A miniszterelnök felhatalmazta a Magyar Távirati Irodát

annak közlésére, hogy „a Kisgazdapárt vezérszónokának a nemzetgyűlés pénteki

ülésén tett azon kijelentései, amelyekkel a határon túli magyarság és a határok

kérdésével foglalkozott, nem a Független Kisgazdapárt hivatalos állásfoglalása,

hanem a felszólaló egyéni véleménye”.[46] A többségi párt vezetősége most már

másodszor hátrált meg, nyilvánosan, a kisebbségi párt előtt. Először akkor

történt e kínos engedékenység, mikor 1945 novemberében megbélyegezte Mindszenty,

Szviridov

illetve a püspökök körlevelét, másodszor most, mikor egy fájó magyar nemzeti

kérdésben megcáfolta saját parlamenti vezérszónokát. A hatás ismét negatív és

megdöbbentő volt, mind a párt berkeiben, mind az ország társadalmában.[47]

De a kisgazdapárti engedékenység nem leszerelte, hanem még merészebbé tette a

kommunistákat. Evés közben jött meg az étvágyuk s immáron nem egy személy,

Sulyok, hanem egész sor kisgazda képviselő ellen emeltek panaszt a Kisgazdapárt

vezetőségénél. A köztársaság védelméről szóló baloldali törvényjavaslat szövege

ugyanis semmiképpen sem felelt meg a civilizált jogállam követelményeinek, hanem

— mint egyes kommunisták maguk sem titkolták — az ún. „forradalmi jogtudat”-ra

épült. Kisgazdapárti jogászok a parlamentben kifogásolták többek között, hogy a

törvény elveti a szakbíróságokat és „népbíróságokra” bízza a „köztársaság ellen

vétők” ügyét; a törvényjavaslat osztályharcot szuggerál és kíván törvényesíteni,

nem ad biztosítékot a szabadságjogok védelmére, de védelmet nyújt az

osztályizgatásban vétkeseknek; a tervezet nem is határozza meg pontosan azt az

államrendet, amelyet a törvény védeni szándékozik, s ez visszaélésekre ad

alkalmat; a tervezet nem gondoskodott a tulajdon s a közszabadságok védelméről.

A Kisgazdapártot a koalíciós pártok értekezletén jeles jogászok, mint Pfeiffer

Zoltán, Vásáry István és maga Sulyok képviselték, s a párt képviselői csoportja

tisztán látta, hogy a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló javaslat, ha így

elfogadják, a kommunista párt hatalmi visszaélései számára egyengeti az utat.

Több kisgazda képviselő, Veér Imre, Hegymegi Kiss Pál, Futó Dezső, mindenekelőtt

pedig a nagy rétori tehetséggel megáldott Drózdy Győző interpellációt jegyzett

be a parlamentben s a kommunista rendőrség még mindig nem szűnő atrocitásainak

megszüntetését követelte. A magyar parlamentarizmus történetének fényes lapjai

ezek az interpellációk, a civilkurázsi és a választókkal szembeni képviselői

kötelesség dokumentumai.[48] A párt képviselői csoportja el volt szánva, hogy a

kommunista erőszakoskodásokat legalizáló törvényjavaslatot nem szavazza meg,

ragaszkodik a jogállam ismérveit biztosító lényeges módosításokhoz. A kisgazda

pártvezetőség így a kommunista párt és saját pártja malomkövei közé került. Nagy

Ferenc már korábban is több kísérletet tett arra, hogy pártja képviselőit

visszatartsa a kommunisták számára kényelmetlen interpellációktól. Amikor

például Veér Imre a parlamentben bejegyezte interpellációját „a budapesti

politikai rendőrség hatalmi túlkapásairól”, Nagy Ferenc magához kérette, hogy

lebeszélje. A Veér-interpelláció szóvá akarta tenni, hogy a fővárosi

toloncházban 2500, jórészt bírói vizsgálat nélkül elhurcolt rab él, illetve alig

él, mert a rossz bánásmód miatt végelgyengülésben szenved. Nagy Ferenc végül

azzal szerelte le Véért, hogy tervezett interpellációja miatt Rákosi Mátyás meg

Mindszenty bíboros ellen akar interpellációt bejegyeztetni. Veér, attól való

félelmében, hogy a Rákosi-tervezte interpelláció a bíboros elleni „népítéletre”

szóló felhívás lesz, engedett Nagy Ferenc óhajának s a toloncházi 2500 szenvedő

rab ügye nem került a képviselőház elé. De Veér keserű szemrehányásokkal illette

Nagy Ferencet s a fennálló koalíciót így nevezte: „A mindenáron való koalíció

nem koalíció. Bolseviki párturalom, koalíciós maszkban.”[49] Veérhez hasonló

keserűség kezdte ekkor már eltölteni a többi kisgazda képviselőt is, s ha talán

nem is oly plasztikusan, mint Veér, ekkor már sokan tettek szemrehányást a

pártvezetőségnek. Az országban pedig nőtt a népszerűsége azoknak a kisgazda

képviselőknek, akik — a kommunista párttörténetírás szerint is —, akik, mint

Sulyok, Vásáry, Dessewffy, Pfeiffer… kialakultabb arcélű, kommunistaellenesebb

politikusok voltak.[50]

Az a népszerűtlenség, mely Nagy Ferenc szerint Tildy Zoltánt már kormányelnöki

tisztsége első tíz hete után jellemezte, kezdte fojtogatni magát az új

kormányfőt is. A kisgazdákban bízó választók egyfelől, a kommunisták

kérlelhetetlen nyomása másfelől — ez volt a két malomkő, mely között Nagy Ferenc

őrlődött. Rákosi Mátyás a minisztertanács február 28-i ülésén azt követelte a

Kisgazdapárttól, hogy vessen véget a köztársaság védelméről szóló

törvényjavaslat huzavonájának s a Sulyok—Vásáry csoport módosító kívánságait

tegye félre.[51] Másnap, február 29-én aztán a Kisgazdapárt megvonta a törvény

körüli tárgyalásokra szóló felhatalmazást Sulyokéktól s helyettük más

képviselőkre bízta e feladatot. Sőt, a párt hivatalosan elítélte saját frakciója

parlamenti kiállását Mindszenty bíboros mellett.[52] Ráadásul fegyelmi

vizsgálatot rendelt el egyik képviselője, a dunántúli Fillér László, egy

szókimondó iparosember ellen, aki mély vallásosságtól áthatva mindig ostorozta a

kommunisták ateizmusát, egyházellenességét. Rákosi Mátyásnak így sikerült újabb

darabot levágni a szalámiból, a Kisgazdapárt pedig új engedménnyel újra

megalázta önmagát. A képviselői csoport ezen a február 29-i értekezleten

szívósan védekezett a pártvezetőséggel szemben, de végül is alulmaradt. Március

10-én viszont a frakció még egyszer felemelte a fejét: a köztársasági törvény

megszavazását egyhangúlag elutasította. A drámai fejlődés azonban újabb drámai

fordulatot vett: egy félóra múlva a pártvezetőség — Sulyok szerint

„félrevezetéssel és meg nem engedhető befolyásolással” — ellenkező értelmű

határozatot fogadtatott el a képviselők egy töredék csoportjával.[53] Mi

lehetett a Sulyok által félrevezetésnek mondott érvelés? Minden valószínűség

szerint az, hogy Nagy Ferenc, hogy a képviselőket leszerelje, arra hivatkozott:

a törvény elutasítása esetén az oroszok retorzióval élnek. Nagy Ferenc „utalt

arra, hogy sokan eltúlozzák a kommunista veszélyt… Ugyanakkor a képviselőkkel

bizalmasan közölték azt is, hogy az oroszok a törvényjavaslat el nem fogadásáért

súlyos megtorlásokat helyeztek kilátásba. Tildyvel együtt Nagy is arra utalt,

hogy a békeszerződés érvénybe lépése után kiszoríthatják majd a kommunistákat a

zsarolással szerzett pozíciókból.”[54] Kétségtelen, hogy a minisztertanács

február 28-i ülésének jegyzőkönyve arról tanúskodik: Rákosi Mátyás — aki az

oroszokat jelentette — megvádolta a kisgazdákat, hogy „nem veszik komolyan a

jóvátételi kötelezettségek teljesítését”.[55] Kétségtelen az is, hogy a

kisgazdapárti vezetőségnek a párton belül egyre gyakrabban kellett hivatkoznia a

kommunista és orosz zsarolásra, ha olyasmit akart keresztülvinni, amit a

választott képviselők elleneztek, de Rákosi Mátyásék követeltek.

És a követelések egyre fokozódtak. Rákosi Mátyás immáron kisgazda képviselők

fejét követelte: Sulyokék kizárását a pártból. Ekkor jutott első nagy szerephez,

végzetes szerephez, az az együttes, amely infiltráció révén került a

Kisgazdapártba s eleve az volt a rendeltetése, hogy ott a kommunisták eleinte

leplezett, majd nyílt céljai érdekében tevékenykedjék. Ez az együttes

„O-csoport” néven vált ismertté, minthogy több hangadójának (Ortutay Gyula,

Oltványi Imre) a családi neve O-val kezdődött. Az „infiltráció, polarizáció,

likvidáció” stratégiájának lényege, hogy az infiltració révén a másik pártba

becsempészett csoport a pártban mindig olyan kérdéseket vet fel, amelyek

alkalmasak a polarizálására. Így sürgette az O-csoport már 1945 végén a

köztársaság bevezetését, majd a szénbányák államosításának a programját, most

pedig, 1946 kritikus márciusában a csoport megtette a szívességet Rákosi

Mátyásnak, hogy a Kizgazdapárton belül sürgesse — Sulyokék kizárását. Elsőnek a

csoporthoz közel álló miniszterelnökségi államtitkár, Balogh István, akit

sajátos szálak fűztek Vorosilovhoz, már annak febr. 8-i parlamenti beszéde után

mintegy felszólította Sulyokot, hogy lépjen ki a pártból.[56] Kerek egy hónappal

később pedig a kisgazdapárti O-csoport egyenesen a kommunista párt lapjában, a

„Szabad Nép”-ben közölt nyilatkozatban követelte a Kisgazdapárt sorainak

megtisztítását. Teljesen a kommunista terminológia szerint, ezek a kisgazdapárti

politikusok (Dancs József, Dobi István, Gulácsy György, Katona Jenő, Ortutay

Gyula és Rácz Lajos) reakcióssággal vádolták saját pártjukat és sürgették, hogy

a párt ne fedezze azokat, akik „a régi világot akarják visszacsempészni”.[57]

Figyelemreméltó, hogy az O-csoport nyilatkozatának a szövegét előzetesen Tildy

Zoltán is ismerte (bár nem írta alá), s ugyancsak jellemző, hogy amíg Fillér

Lászlót antikommunizmusa miatt megfeddették, addig az O-csoportnak azt a súlyos

fegyelemsértését, hogy az ellenpárt, a kommunista párt lapjában támadja saját

pártját, nem ítélték el nyilvánosan.

Az O-csoport lépését egyébként összehangolták a kommunista párt meginduló

akcióival: a kommunista párt és sajtója is tüzet nyitott több kisgazdapárti

politikusra. Név szerint támadták a párt női tagozatának vezetőjét, Oberschall

Ilmát, Sulyokot, Dessewffyt, a Párt több jogászát, s ami külön, jól kiszámított

taktikai húzás volt, a Nagy Ferenc szűkebb környezetéhez tartozó két fiatal

tehetséget, Saláta Kálmánt és Hám Tibort. Az ő személyük bevonásának az volt a

célja, hogy mintegy figyelmeztessék, fenyegessék s „engedelmességre késztessék”

Nagy Ferencet, jelezvén neki, hogy e bizalmasabb embereire még nem csapnak le —

ha ő más kisgazdákat feláldoz.[58] Minden kommunista követelés tehát tudatos

túlkövetelés volt, hogy aztán a kötélhúzás során a kommunista fél még engedjen

is, de azt és annyit, amit eleve bekalkulált s ami után még mindig ő nyert, ő

jutott hatalmas zsákmányhoz. E taktikának a polgári ellenfél többnyire lépre

megy, a lenini „két lépés előre, egy lépés vissza” taktikája mindig beválik.

Most is ez történt. A kommunista párt 70—80 kisgazda képviselő kizárását

követelte Nagy Ferencéktől, az O-csoport 36-ot. A kommunista pártlap, a „Szabad

Nép” március 3-án „Tiszta vizet a pohárba!” címen vezércikkben követelte, hogy a

Kisgazdapárt tisztítsa meg magát a „jobboldali” képviselőktől.[59] Ez is

hagyományos kommunista fogás, egyben képmutatás: sohasem a megsemmisítésre szánt

egészet támadja — az egésszel együttműködést hangoztat —, hanem a „közös ügy”

érdekében a partner „egy részét” — a reakciós, a fasiszta stb. — kívánja

áldozatul. E megosztó és polarizáló hangvételre válaszolt néhány nap múlva

Vásáry kisgazda lapja, a „Debrecen”, leszögezve: „A Kisgazdapártban nincs

reakció és nincs jobbszárny.”[60] A helyi rendőrhatóságok a lapot két hétre

betiltották.

Rákosi Mátyásék akciója ekkor, március elején fortisszimóba csapott át. Március

7-én a három baloldali párt fenyegető hangú tömeggyűlést rendezett Budapesten s

itt követelték, hogy a Kisgazdapárt „rekessze ki soraiból a reakciós jobboldali

elemeket, amelyek a demokratikus haladásnak s ezzel az ország újjáépítésének is

ellenségei”.[61] Másnap, március 8-án a három baloldali párt ultimátumot adott

át a Kisgazdapártnak, március 12-én déli 12 óráig követelte a választ, illetve

intézkedést. A Kisgazdapárt Politikai Bizottsága erre március 9-én elhatározta

10—12 képviselője kizárását. Másnap a „Szabad Nép” Rákosi utasítására

figyelmeztette Nagy Ferencet, hogy „ne vegyék könnyelműen a belpolitikai

helyzetet”, s a koalíció sorsa attól függ, kizárják-e a Kisgazdapártból a

jobboldali képviselőket.[62] E napon, március 10-én a kisgazda vezetőség

szűkkörű értekezletet hívott össze, amelyen megjelent Tildy államelnök. Tildy

valóságos vádbeszédet tartott saját pártja ellen s a baloldali követelések

teljesítését kívánta. Mint a kommunisták, Tildy is a Kisgazdapárt „egy

töredékének” a bűneiről beszélt, megrótta a Mindszenty mellett tüntető

képviselőket, kárhoztatta a köztársaság védelméről szóló törvényjavaslat körüli

jogi aggályoskodást, amit rossz taktikának nevezett.[63] Másnap, március 11-én

Nagy Ferenc a párt képviselőcsoportjával közölte a határozatot: több képviselőt

kizárnak. Az ülés elkeseredett hangulatban folyt le. Gyulai László „ocsmány

támadás”-nak minősítette az O-csoport jelentkezését a kommunista sajtóban, Nagy

Ferenc azonban megvédte Ortutayékat. Hiába volt minden elkeseredett védekezés, a

kommunista ultimátum másnap lejárt s így a párt fórumai meghozták a döntést: az

1945-ös diadalmas választáson megválasztott 245 képviselőjéből kizárt húszat.

(Dénes István, Drózdy Győző, Fillér László, Halter Béla, Hegymegi Kiss Pál, Kiss

Ferenc, Kovács László, Ledniczky Lajos, Lévay Zoltán, Nagy Vince, Nagyiván

János, Némethy Jenő, Pászthory István, Stühmerné Oberschall Ilma, Sulyok Dezső,

Ternay István, Vásáry István, Vásáry József, Veér Imre, Veres Anna; dr. Kiss

István képviselőt, egri teológiai tanárt felkérték, hogy önként távozzék, amit

meg is tett.) Rövidesen rá Dessewffy Gyulát leváltották a pártlap, a „Kis Újság”

főszerkesztői székéből s kizárásokat eszközöltek a párt fővárosi és vidéki

szervezeteiben is.

A kommunista párt diadala teljes volt. Mégis, korántsem mutatta ki

megelégedettségét, hanem a kisgazdapárti O-csoporton keresztül kevesellte a

kizárás mértékét. Ha a kisgazdapárti vezetőség azt hitte, hogy 20 képviselője

feláldozásával most végre nyugta lesz, alaposan tévedett. Ha azt gondolta, hogy

ez volt az utolsó válság, rövidesen látnia kellett, hogy ez csak a kezdet volt.

Nagy Ferenc később megelégedésének adott kifejezést, hogy a kommunista

követelésnek (80) csak egynegyedét teljesítették, csak húsz képviselőt zártak

ki. Az üggyel kapcsolatban társaságban idézte a múlt század nagy magyar

miniszterelnökét, Tisza Kálmánt. Tiszától egy fiatalabb politikus a párt

megtisztítását kívánta, bizonyos elemek kizárását, mondván, úgyis annyi

képviselőjük van, hogy még azok kizárása után is marad elég s a kormánypárt

bírja az ellenzéki kisebbségi párttal szemben, hisz az is kizár a soraiból

egy-egy képviselőt. Tisza azt válaszolta, hogy az okoskodás helytelen, mert a

kisebbségi párt, akármennyit is zár ki, még mindig kisebbségi párt marad, de ha

a többségi párt kezdi meg a kizárásokat, akkor idővel kisebbségi lesz… Nagy

Ferenc akkor, 1946. március 11-én el volt szánva, hogy „ez volt az utolsó

kizárás”.[64]

A szám valóban nem volt nagy, de nem is a számszerűség volt a döntő, a vereség

nem ebben rejlik, hanem a lélektani hatásban. Abban, hogy kezdett általánossá

válni a felfogás: a Kisgazdapárt mindig enged, a kommunista párt mindig győz;

akit a kommunisták támadnak, azt végül is senki sem védi meg. Abban, hogy a

kommunisták meggyőződtek „pars pro toto”-technikájuk helyességéről és

alkalmasságáról. S végül abban az egyre jogosabb félelemben, hogy a lejtőn

lefelé nincsen megállás, a többségi párt immáron csak a tegnap győztese, a

holnap győztese viszont a kommunista párt.

A legprominensebb áldozat, Sulyok Dezső így határozta meg, ami történt: „Ez az

öncsonkítás volt a Kisgazdapárt leginkább rövidlátó, gerinctelen és öngyilkos

cselekedete. Kimondta vele saját halálos ítéletét és elárulta az országot. Benne

volt a bolsevizmus teljes diadala. Küzdelem helyett a behódolást választotta.

Azokat bélyegezte meg, akik tagjai között leginkább voltak antikommunisták.

Ezzel vált történelmi hivatásának teljesítésére méltatlanná és képtelenné.”[65]

Nagy Ferenc azt írja, a kizárásban a döntő tényező Tildy szuggesztiója volt, s

„mi nehéz szívvel kénytelenek voltunk a képviselőknek azt tanácsolni, hogy

távozzanak s így lehetővé váljék, hogy a kormánykoalíció békésen folytassa

munkáját”.[66]

Béke helyett azonban mesterségesen felidézett válságok sorozata következett és

szaporodtak a kommunisták által felidézett szinte polgárháborús jelenségek.

A kommunista párt, Budapesten a szociáldemokrata, vidéken a nemzeti parasztpárt

funkcionáriusait is bevonva, mozgósította az utcát. Tömeggyűléseket rendezett „a

Az „összeesküvők”

reakció és fasizmus” visszaszorításának programjával. Ezekkel párhuzamosan,

illetve ezeket követően aztán a párttagok egy-egy kiszemelt csoportja azonnal

„cselekedett”. A városban vagy a faluban „reakciósnak” ismert személyek,

többnyire kisgazdapárti kormánytisztviselők vagy kereskedők, orvosok, újságírók

és ügyvédek irodáihoz vagy házaihoz vonultak s a „gyanúsítottat” elkergették

hivatalából vagy kitoloncolták házából. Különösen a közigazgatási tisztviselők

ellen fokozták a terrort, minthogy a Kommunista Párt a koalíciós tárgyalásokon

napirendre tűzte „az államapparátus megtisztítását”. Véres jeleneteket és súlyos

egyéni tragédiákat okoztak különösen azok a „népítéletek” és

„tömegfelvonulások”, melyek Szegeden, Ózdon, Veszprémben, Pápán,

Hódmezővásárhelyen, Csanád megyében zajlottak le, súlyos személyi bántalmazások

és tömegverekedések formájában. A Tisza vidékén főjegyzőket félig agyonvertek,

ahol pedig a rendőrség megpróbálta védeni az áldozatot, ott nemegyszer a

rendőrséget is lefegyverezték. A kommunista belügyminiszter és a

szociáldemokrata (kriptokommunista) igazságügyminiszter fedezte az

atrocitásokat.[67] A felülről irányított és sok áldozatot követelő terrort aztán

a kommunista történetírás később ilyen elegáns formába öltöztetve ábrázolta: „A

tömegtüntetések és gyűlések résztvevői azonban sok helyen nem elégedtek meg a

határozatok egyszerű elfogadásával, hanem közvetlenül is igyekeztek maguk

érvényt szerezni követeléseiknek. Így több helyen kényszerítették a közigazgatás

vezetőit a jobboldali, népellenes tisztviselők eltávolítására illetve

felfüggesztésére.”[68] Vagy eképpen: „A népgyűlések… határozatát a tömegek

azonnal végrehajtották, kitették a hivatalokból a gyűlölt tisztviselőket s

többnyire a vidékről is eltávolították őket.”[69]

Rögtön azután, hogy a parlamentben megszavazták a köztársaság védelméről szóló

törvényt, a kommunista befolyás alatt álló bíróságok alkalmazni kezdték ezt, s

„népellenesség”, „köztársaság-ellenesség” vádjával ítélték el politikai

ellenfeleiket, s később e törvényt alkalmazták nagy politikai perekben (pl.

Mindszenty-per) is. Ezért a magyar nép a törvényt csakhamar elnevezte

„hóhér-törvénynek”.

Ilyen légkörben folytatódott a kormánykoalíció munkája. A Kisgazdapárt Sulyokék

kizárása, az „öncsonkítás” után igyekezett gerincesebb lenni a kommunista

követelésekkel szemben. Napirendre tűzte a hatalmi pozíciók elosztásának ügyét

és felvette a harcot az un. B-listázás kérdésében. Egyikben sem tudott jelentős

sikert elérni. Az „arányosítás” lényege az lett volna, hogy a Kisgazdapárt az

1945-ös választások győzelmének arányában, de legalábbis 50 százalékban

részesedjék az állam irányításában. A helyzet ugyanis a következő volt. A

minisztériumok kulcspozícióiból csak 76 jutott a kisgazdáknak, 203 viszont a

három baloldali pártnak; a megyékben, az alispáni hivatalokban csak 2 kisgazda

alispán volt, ezzel szemben 26 volt a „munkáspártoké”; 41 megyei joga városban a

kisgazdák egyetlen polgármesteri állást sem kaptak; még nagyobb volt a

kommunista részesedés a rendőrség vonalán: a rendőrségen, a vidéki főkapitányt

kivéve, a kisgazdáknak egyetlen vezető beosztású embere sem volt.[70] A

közigazgatási apparátus egyszerűsítésének kormányprogramját, fölös számú

tisztviselők elbocsátását, a B-listázást a kommunisták további térnyerésre

igyekeztek felhasználni s ezért erélyesen követelték a Kisgazdapárttól, hogy

„horthysta” múltú tisztviselőket bocsássanak el. Tekintve, hogy a Horthy-korszak

kerek negyedszázadon át tartott, majd minden köztisztviselőre azt lehetett

mondani, hogy „horthysta”. De aki 1945 után baloldali pártba lépett be, annak

„elfelejtették”, aki a kisgazdákhoz csatlakozott, annak viszont eltúlozták

„horthysta” múltját. A Kisgazdapárt erélyesen tiltakozott a pártközi

tárgyalásokon, de ekkor már kezdte éreztetni hatását az a folyamat, amely „a

holnap győztese”, a kommunista párt felé hajlott. Az történt ugyanis, hogy a

B-listázástól állásukat féltő megriadt tisztviselők tömegével léptek ki a

Kisgazdapártból és beléptek, minden marxista meggyőződéstől mentesen, valamelyik

marxista pártba. Így például a Kisgazdapárt 8000 főnyi vasutas-szervezetéből

május elején több mint ezren léptek ki.[71]

A koalíció három másik pártjának sikerült az arányosítást gyakorlatilag

leszabotálni, a B-listázás révén pedig hatalmát megerősíteni. A Kisgazdapárt egy

harmadik fronton is megpróbált offenzívába lendülni: követelte a régen esedékes

községi választások megtartását, hogy a háború utáni provizórikus tanácsokat

végre választás útján létrehozott intézmények váltsák fel. Nagy Ferenc ebben a

kérdésben olyan erélyes volt, hogy június 5-én a miniszterelnökségről való

lemondással fenyegetőzött. Ez az erély használt, a baloldali pártok meghátráltak

s megígérték az önkormányzati választások megtartásának mielőbbi kiírását s több

közigazgatási tisztség kisgazdákkal történő betöltését. De ezen engedmény — ami

csak ígéret volt — fejében azonnal kötelezték a Kisgazdapártot, hogy saját

soraiban folytassa a tisztogatást, távolítsa el „a klerikális, konzervatív és

jobboldali elemeket”. Ezt a pártok közötti megállapodást azonban nem foglalták

írásba, egyik fél sem teljesítette, s a következő hónapokban a pártoknak mindig

új és új pártközi megegyezést kellett létrehozniuk — a következő válságig.

Közben a Kisgazdapárton belül folytatódott a polarizáció. Kovács Bélát, a

Tildy—Nagy—Varga—Kovács négyesfogat prominens tagját elkeserítette a

pártvezetőség nolens-volens, de mindenképpen appeasement-politikája s a nyár

közepén lemondott pártfőtitkári tisztéről éppúgy, mint a pártlap főszerkesztői

tisztéről. A személyes barátság címén azonban később rá tudták venni

elhatározásának megváltoztatására. A párt az év őszén nagy akcióra szánta el

magát, főleg a fiatalabb és bátrabb vezetők és képviselők, valamint a

Parasztszövetségbe tömörült kisgazdák követelésére és kezdeményezésére. Ennek az

új feleszmélésnek voltak részletsikerei, ellenálltak például annak a kommunista

követelésnek, hogy egyes képviselők (Gyulai László és B. Rácz István) mentelmi

jogát felfüggesszék. Nagy sikernek könyvelhető el aztán a szeptember elején

Budapesten megrendezett parasztfelvonulás, amely részben a párt, még inkább

azonban a Parasztszövetség főtitkára, Kiss Sándor teljesítménye volt. Kereken

400 000 ember vonult fel a fővárosban a Kisgazdapárt politikai programjának

újbóli meghirdetésére. Jellemző, hogy a kommunista párt, amely hónapok óta

tömeggyűléseket szervezett s minden új engedmény kicsikarására mozgósította az

utcát, most tiltakozott, s a parasztnapok megrendezését „provokációnak”

minősítette. A paraszti demonstráció azonban nagy kisgazda siker volt, s Rákosi

Mátyás csaknem egyesztendős szalámitaktikája ellenére ország-világ előtt

bizonyította, hogy Magyarország népe éppúgy antikommunista, mint az 1945-ös

választások alkalmával volt.

Ezt a nagy fellendülést Rákosi Mátyás ismét a koalíciós fronton sietett

ellensúlyozni, újra a Kisgazdapárt belső vitáinak felélesztésén fáradozott olyan

követelésekkel, hogy a párt „tisztítsa meg magát”. Az év végén ez a törekvés

sikerrel is járt. December 12-én a Kisgazdapárt hozzájárult egyik képviselője,

Vidovics Ferenc kiadatásához, mentelmi jogának felfüggesztéséhez. Bár a

parlament mentelmi bizottságában kisgazdapárti többség volt, mégis, Vidovicsot

átengedték a rendőrségnek. „Bűne” az volt, hogy következetesen hirdette a

nemzeti és keresztény elveket és hogy segítette egy másik kisgazdapárti

képviselő, Vértessy Károly Nyugatra távozását. Még nagyobb megrendülést váltott

ki, hogy a Kisgazdapárt kommunista nyomásra leváltotta több államtitkárát,

köztük a párt szuverenitását legkövetkezetesebben képviselő igazságügyi

államtitkárt, Pfeiffer Zoltánt. A pártvezetőség és a párt illetékes fórumai

között ekkor is elkeseredett küzdelem indult, amely a pártvezetőség győzelmével

végződött.

Újabb kommunista diadal volt ez, de mégis — az egész fejlődés a kommunisták és

az oroszok számára túl lassú volt. A Kisgazdapárt gyorsabb szétesését várták s

az ország antikommunista közvéleményének nagyobb fokú visszaszorítását. És amíg

a választást követő kerek egy éven át a koalíciós taktika és zsarolás, valamint

a népítéletek és tömeggyűlések, az infiltráció és polarizáció kombinált

módszerével akarták korrigálni az 1945-ös választáson kialakult parlamenti és

politikai viszonyokat, most, 1946 végén áttértek a nagyszabású politikai terror

alkalmazására.

Nem sokkal karácsony előtt, egy este, Budapest egyik sötét utcájában heves

lövöldözés támadt. Ismeretlen tettesek tüzet bocsátottak egy katonatisztre. A

tiszt előrántotta fegyverét, visszalőtt s a támadókat megsebesítette. Rövid

tűzharc után a támadók megfutamodtak, de a tiszt maga is súlyos sebből vérzett.

Ez a tiszt nem kisebb személyiség volt, mint Kruchina ezredes, a honvédelmi

minisztérium katonapolitikai osztályának helyettes vezetője. A támadókat pedig

nem kisebb ember bérelte fel és küldte Kruchina ellen, mint saját főnöke, a

katonapolitikai osztály vezetője, Pálffy-Österreicher György vezérőrnagy.

Ez az éjszakai jelenet csak egyik epizódja volt annak a kezdődő

grand-guignolnak, politikai rémdrámának, amely rövidesen nyilvánosan kirobbant s

az ún. „összeesküvés”, majd „összeesküvési per” néven vált ismertté s gyökeresen

megváltoztatta a magyarországi politikai színskálát.

A budapesti polgár már azon törte a fejét, hogyan lehetne ez az idei karácsony,

második a háború befejezése után, melegebb és díszesebb, mint a múlt évi volt.

Nagy erőfeszítéseket tettek egy kis tüzelő s néhány jobb falat biztosítására s a

karácsonyi forgatagban még senki sem sejtette, hogy a honvédelmi minisztérium

börtönének pincéjébe kiváló magyar embereket hurcoltak — akik egytől egyig a

Kisgazdapárt tagjai vagy rokonszenvezői.

Nagy Ferenc, Kovács Béla és Mistéth Endre újjáépítési miniszter

magáninformációkat kapott, hogy Pálffy-Österreicher osztályára beszállítottak

két embert: Arany Bálint mérnököt és Szentiványi Domokos diplomatát, s kutatnak

Szentmiklóssy István őrnagy után, hogy letartóztassák.

A miniszterelnök jelentéstételre magához kérette a kisgazdaparti honvédelmi

minisztert, Bartha Albertet, aki azonban semmit sem tudott a saját minisztériuma

által foganatosított intézkedésekről, kivéve annyit, hogy azok valóban

megtörténtek; ezt is magánforrásból tudja, mert az illetékes osztályvezető,

Pálffy-Österreicher nem tett neki jelentést. A miniszterelnök kérte: Bartha

mielőbb hozza magával a tábornokot. Ezután felhívta Tildy Zoltán köztársasági

elnököt, aki szintén hallott már a dologról s kérte Nagy Ferencet, közölje majd

vele a jelentés részleteit.

A miniszterelnök, amikor Pálffy és Bartha megérkezett, felelősségre vonta a

tábornokot, miért nem jelentette miniszterének a letartóztatásokat. „Még nem

volt elég információnk” — mondotta Pálffy, de most már jelentheti, hogy hónapok

óta figyelték Szentmiklóssy őrnagyot, most rajtaütöttek s összeesküvés nyomára

bukkantak. „Konspiráltak az alkotmány vagy a demokratikus államrend ellen?” —

kérdezte Nagy, s Pálffy zavartan beismerte, hogy ilyen kérdést nem tettek fel a

nyomozás során, de — mondta — ha valaki összeesküszik, természetes, hogy az

alkotmány és a jelenlegi kormányforma ellen esküszik össze. Az osztályvezető

tábornok e kétes nyilatkozatai után a miniszterelnök felszólította a honvédelmi

minisztert, hogy személyesen beszéljen a foglyokkal és tegyen jelentést. Magához

kérette Kruchina ezredest, Pálffy helyettesét, aki elmondta, hogy a katonai

börtönépületben még neki sem engedik meg, hogy a foglyokkal beszéljen, csak

Pálffy és két kommunista embere érintkezhet velük.

Nagy Ferenc aztán, mint mondja, „ezer dolga” miatt nem törődött az üggyel. Nem

is tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, mert máskor is előfordult, hogy a

politikai rendőrség őrizetbe vett „jobboldali” személyeket, de később ki is

engedte őket. Tudta, hogy Arany Bálintnak is jobboldali kapcsolatai voltak.

Mindenekelőtt pedig félre akarta tenni az ügyet, amíg megkapja Bartha miniszter

jelentését.

Ekkor kiderült, hogy a miniszter nem úr a saját házában. Mikor be akart menni a

foglyokhoz, az őrök közölték: nem engedhetik be, ha Pálffy tábornok nincs jelen.

Pálffy megérkezett, s ő is közölte miniszterével, hogy nem engedi be, mert

Szviridov tábornok orosz városparancsnok ezt megtiltotta, s különben is, a

civil-letartóztatottakat már továbbvitték a politikai rendőrségre. Bartha ekkor

a rendőrség főnökéhez, Péter Gábor tábornokhoz ment. Ez is közölte, hogy nem

beszélhet a foglyokkal, mert erre csak Rajk László belügyminiszter adhat

engedélyt, de különben is Szviridov orosz tábornok nem helyeselné. Bartha ekkor

Rajkhoz sietett, s a belügyminiszter azt mondta a honvédelmi miniszternek: ne

akarjon beszélni a foglyokkal, se ő, se a miniszterelnök, jobb, ha mindketten

távoltartják magukat az ügytől, mert Szviridov tábornok állandó tájékoztatást

kér a fejleményekről.

Ezekután Nagy Ferenc megkérdezte egyenesen Szviridovot, aki azt mondta, igen,

„hallott valamit”, de szó sincs róla, hogy Pálffy-Österreichernek ő olyan

utasítást adott volna, hogy a kormány tagjai nem beszélhetnek a

letartóztatottakkal. Pálffynak ő megmondotta: ez az illetékes magyar hatóságok

dolga s őt nem nagyon érdekli az ügy. Nagy ekkor azt mondotta, ezek után

felelősségre vonja Pálffyt a hamis információért, s az orosz generális erre azt

felelte: „Nagyon helyes.”[72]

Bartha miniszter ekkor fegyelmi bizottságot hívott össze s megkezdték a tábornok

kihallgatását. Rákosi Mátyás azon nyomban felhívta Nagy Ferencet, a fegyelmi

eljárás megszüntetését követelte, a legnagyobb demokratának nyilvánította

Pálffyt, aki a „demokrácia ellenségei elleni küzdelemben nagy érdemeket

szerzett”. Nagy Ferenc nem tágított, fenntartotta a vizsgálatot. Ekkor Szviridov

egyik politikai tisztje, Kondratov tábornok, a SZEB katonai osztályának elnöke

nagy sietve a miniszterelnökhöz jött azzal, hogy sajnálatos tévedés történt:

Szviridov valóban nem adott utasítást Pálffynak, de a tolmács rosszul fordított,

Szviridov szavait félremagyarázta; az ügyetlen tolmácsot már le is tartóztatták

s ezért a Pálffy-Österreicher elleni fegyelmi vizsgálatot azonnal abba kell

hagyni. A magyar miniszterelnök erre azt felelte, hogy ezt az új fordulatot a

fegyelmi bizottság tudomására hozza. Kondratov azonban udvariasan és többször is

azt válaszolta: a fegyelmi bizottság többé ne ülésezzék, mert ha igen, Szviridov

tábornok elrendeli, hogy az egész ügyet a szovjet katonai nyomozás vegye át.

Nagy Ferenc előtt felrémlett a kép, hogy Arany Bálint, Szentiványi,

Szentmiklóssy és a többiek a szovjet NKVD pincéibe kerülnek s rövidesen valahol

Szibériában hajtják őket végig a fagyos, téli utakon… Így hát azt válaszolta:

„Közölje Szviridov tábornokkal, hogy a fegyelmi eljárást megszüntetjük.”[73]

A kormánykörökben és a kisgazdapárt vezetőségében is ekkor már nagy riadalmat

okoztak a fejlemények. A letartóztatottak rokonai elkeseredetten ostromolták a

miniszterelnökséget. A belső értekezleten Tildy Zoltán arról beszélt, hogy úgy

látszik a kommunisták valami nagyobb dolgot kívánnak csinálni az ügyből s ezért

több információt kell szerezni, de — mondotta — „különösképpen kell ügyelni

arra, hogy a legkisebb látszata se legyen, mintha mi védeni akarnánk az

összeesküvést”.[74]

Tildynek ez a magatartása, felfogása, állásfoglalása a háború utáni magyar

politika történetének az egyik legvégzetesebb pillanata volt. Eleve elvetette az

egyetlen olyan magatartást, amely a lefogottakat és a Kisgazdapártot talán

megmenthette volna az elítéléstől, illetve a megsemmisüléstől. Ez pedig, az

események számos szereplője szerint az lett volna, ha a Kisgazdapárt vezetősége

és a kormány kisgazda részlege tűrhetetlenül és szívósan ragaszkodik ahhoz, s

ezt minden vonalon következetesen védi, nevezetesen, hogy — nincs összeesküvés.

Mert nem volt összeesküvés.

Akkor mi volt?

Tildy Zoltán, amikor először értesült a lefogásokról, inkább a lefogottakra volt

dühös, mint a rendőrségre. Azt mondotta: ezek biztosan azok a „szuperhazafiak”,

A Kovács Béla-ügy

akik mindig azon fáradoznak, hogy egyre több „százszázalékos magyar kerüljön a

közéletbe”.[75] És valóban, lényegében erről volt szó, semmi másról. A

letartóztatott és vád alá helyezett személyek és politikusok a „Magyar Közösség”

nevű, több évtizede létező szervezet régi s új tagjai voltak. Elsősorban az

egyetemi ifjúság és a népi származású értelmiségiek közül toborozták híveiket,

azzal a céllal, hogy egymást mindenkor segítsék az előrejutásban s abban, hogy

vezető állásba kerülve szolgálják, védjék a magyar érdekeket, mindenekelőtt az

idegen befolyás ellen. A háború előtt és alatt ez a társulás, illetve e

célkitűzés elsősorban a németek, pontosabban a hitleri Németország ellen

irányult, s gyakorlatilag Hitler Duna-völgyi germanizáló terveivel szemben akart

hadállásokat kiépíteni a magyar közéletben. Az orosz megszállás idején ez a

filozófia automatikusan az orosz beszivárgással és befolyással szembeni

védekezéssé vált, szinte elkerülhetetlen és szükséges védekezéssé a választáson

mindössze 17 százalékot kapott kommunista párt több mint ötvenszázalékos

igényeivel szemben. De ez nem volt összeesküvés és — nem is volt titok. A

„Magyar Közösség” tagjai, éppen ideológiájuknál fogva, a háború alatt részt

vettek a Hitlerrel szembeni ellenállásban — személy szerint a most

letartóztatott Arany Bálint és Szentmiklóssy ezért börtönbe is került.

Szentiványi Domokos pedig egyenesen tagja volt annak a fegyverszüneti

bizottságnak, amely a német megszállók kijátszásával Moszkvába ment és 1944

őszén fegyverszünetet kért. A „Magyar Közösség” legjobbjai, éppen a háború

utolsó hónapjaiban, a földalatti tevékenység során együttműködtek az illegális

kommunistákkal is, s ezt éppen ezek tudhatták a legjobban, s azt is, hogy a

„közösségiek” személyszerint több áldozatot hoztak, mint a kommunisták. A

belpolitikában a „Magyar Közösség” a földreform s általában a szociális reform

híve volt már a Horthy-korszakban. A nagy nemzeti agitátor, a szenvedélyes hangú

író, Szabó Dezső művei inspirálták őket, továbbá a népi írók, pl. Németh László,

„A minőség forradalma” szerzője, és mások. Ideológiájuk kissé szűkre szabta

ugyan a magyarsághoz tartozás ismérveit, mert csaknem kizárólag a vérségi elemet

fogadta el, s „hígmagyar-mélymagyar” elméletével alaposan lecsökkentette az

„igazi magyarok” számát; de ettől a nagyon is vitatható felfogástól eltekintve,

s mindent egybevetve, a „Közösség” tagjai egészséges irányú fejlődést igyekeztek

előmozdítani egy valóban demokratikus és szociális Magyarország felé. Soraikban

voltak katonatisztek, hisz a harmincas években sok fiatal katonát is áthatottak

a szociális reform eszméi, s voltak olyan katonák, akik fájdalommal látták, hogy

Magyarország Hitler mellett sodródott bele a háborúba. Természetes, hogy az 1945

utáni politikai helyzetben ezek, mint a magyar nép 57 százaléka is, a

Kisgazdapártban vagy annak közelében helyezkedtek el, és — mint a magyar nép 83

százaléka — nem a kommunizmus mellé álltak, hanem vele szemben sorakoztak fel.

Amit ezek a „közösségiek” 1945-ben és 1946-ban tettek, nem volt egyéb:

tervezgettek, beszélgettek, reménykedtek és készültek arra, hogy évtizedes

álmaikat és eszméiket realizálják Magyarországon akkor, amikor a békekötés után

az orosz csapatok kivonulnak. Vagyis azt tették, amit a kommunisták kivételével

az egész magyar nép tett abban az időben. Vagy azt, amit az egész szabad világon

politikai csoportok, pártok, társulások tesznek: egy közös gondolat

megvalósítására, egy program érvényre juttatására szövetkeznek. Az adott

helyzetben az volt a cél, hogy lépésről lépésre el kell érni a Kisgazdapárt

arányos részesedését a neki kijáró mértékben. Vagyis — miként Hugh Seton-Watson

írja —: „Eljárásuk az volt, ami minden demokratikus országban tökéletesen

legális. Hisz pontosan ez történt éppen 1947-ben Franciaországban és

Olaszországban: az ottani koalíciók kizárták a kormányból a kommunistákat, hogy

a szükséges alkotmányos többségükkel maguk kormányozzanak tovább.”[76]

A közösségiek e legális törekvése azonban a kommunista párt kezén lévő

belügyminisztérium „nyomozása” folytán „államellenes összeesküvéssé” dagadt s

Rákosi Mátyás a pártközi értekezleten „tíz összeesküvésről” beszélt — régi

földesurak, gyárosok, etc. konspirációjáról —, mint amely megdönti a

demokráciát.

A kisgazdapárti vezetőség először kissé félvállról vette az ügyet, azután pedig

tanácstalan volt. Mint Nagy Ferenc mondja, nem ismerték fel, hogy a rendőrségi

akció nagyszabású, messzemenő terv, egy „master plan” kezdete, illetve

része.[77] „Mi, a párt vezetői — mondja — azt hittük, hogy az ’összeesküvés’

csupán epizód, amit sikerül lokalizálni.” De — teszi hozzá — a nép érezte, hogy

súlyos a baj, s mérhetetlen félelem kerítette hatalmába Budapestet…[78]

A „master plan” számára a lefogott áldozatok valójában nem is voltak fontosak,

mert személyük, az egész „összeesküvés” csak ürügy és eszköz volt arra, hogy a

Kisgazdapárt vezetőségét még jobban térdrekényszerítsék s a pártot összezúzzák.

Az első letartóztatások célja az volt, hogy a végén majd letartóztathassák vagy

elűzzék magukat a legfőbb vezetőket is. Szó sem volt tehát lokalizálásról, hanem

arról, hogy a pártot ültessék a vádlottak padjára, fel egészen a csúcsig. Az

eljárás alaptalanságát, az „összeesküvés” nem-létezését később, miután a célt

elérték, maguk a kommunisták, a kommunista történetírás is elismerte.

Megállapították, hogy a szervezkedés nem is volt veszélyes, hogy eszközei nem

voltak, a Kisgazdapártnak nem is volt szüksége illegális szervezkedésre, és hogy

„sem Nagy Ferenc, sem Kovács Béla nem vett részt az összeesküvésben, az

illegális szervezkedésekről feltehetően nem is tudtak.”[79] Utólag, a teljes

hatalom birtokában a kommunista párt már nem titkolta, hogy az egész akció a

45-ös választás eredményének a megsemmisítése volt erőszakos eszközökkel. A cél

ez volt: „A Kisgazdapárt befolyását a tömegekre, elsősorban a paraszti tömegekre

megingatni”, majd a Kisgazdapártban „szakítást előidézni reakciós és

demokratikus” elemek között, s továbbmenően olyan kormányt létrehozni, amely új

választásokat tart és „biztosítja az 1945-ös választásokon kialakult

erőviszonyok megváltozását.”[80]

1947 januárjában szinte minden nap, minden hét új izgalmat, új félelmet hozott.

Az „erőviszonyok megváltoztatása” a következőképpen történt.

A Kommunista Párt — meg sem várva a nyomozás eredményét, vagy bírósági

tárgyalást és ítéletet — máris azt követelte a Kisgazdapárttól, hogy nyilvánosan

jelentse be, proklamálja az összeesküvés tényét. Aztán, nem is törődve a

koalícióval, a kommunista pártlap közölte a belügyminisztérium tájékoztatóját,

Révai József pedig fenyegető cikket írt az összeesküvőkről.[81] Röviddel ezután

a pártlap már kisgazda képviselők nevét keverte az ügybe, Saláta Kálmánt

emlegette, aki köztudomásúan a miniszterelnök fiatal baráti köréhez tartozott. A

cikk frontális támadást intézett a Kisgazdapárt egyik bástyája, a

„Parasztszövetség” ellen is, az összeesküvés részeseként emlegetve.[82] Anélkül,

hogy a belügyi szervek bármit bizonyítottak volna, a baloldali pártok szó nélkül

elfogadták és megbélyegezték az „összeesküvőket.” A Szociáldemokrata Párt

kifogásolta ugyan, hogy az ügyből a Kommunista Párt csak magának kíván hasznot

húzni, de felháborodva elítélte az összeesküvést.[83] A Nemzeti Parasztpárt

hivatalos közleménye támogatásáról biztosította a Kommunista Pártot s

mélységesen elítélte a „jobboldali politikusok és horthysta katonatisztek”

akcióját.[84] Január 12-én a kisgazda vezetők is, bár magukban nem voltak

hajlandók összeesküvésként értékelni, ami történt, erős tusakodás és vonakodás

után engedtek a kommunista követelésnek s hozzájárultak a rendőrségi vizsgálat

folytatásához és a nyilvánosságra-hozatalhoz, de a nyilvánosság előtt nem

jelentették ki, hogy szerintük pedig összeesküvés nincs. A pártsajtó már január

9-én a horthysta összeesküvők példás megbüntetéséről írt,[85] de később

igyekezett leleplezni azt a kommunista mesterkedést, hogy az egész összeesküvést

egyedül a Kisgazdapárt nyakába kívánják varrni, holott a letartóztatottak között

vannak kommunisták is. Rajk belügyminiszter tehát — hangzott a kisgazda kívánság

— hozza nyilvánosságra a letartóztatott munkáspárti tagok névsorát is.[86] (A

politikai rendőrség ugyanis már ekkor lesújtott néhány olyan régi, idealista

kommunistára, mint pl. Weishaus, akit „frakciósnak” neveztek a pártzsargonban, s

akit a hatalomra jutott párt erőszakos módszerei elkeserítettek. Őt és

csoportját is odacsapták a nemlétező összeesküvőkhöz.) A Kisgazdapárt tehát úgy

látta, hogy ha nem is utasítja vissza az összeesküvésről szóló állításokat,

legalább derüljön ki, hogy nem egyedül ő az összeesküvő. Ez sem használt, a

kommunista és baloldali sajtó — összejátszva a belügyminisztériummal — nap mint

nap sorolta kisgazda „összeesküvők” nevét s Rákosi nap mint nap sürgette a

Kisgazdapártot a „bűnösök” eltávolítására.

A Rajk-féle nyomozási jelentések „két vonalról” beszéltek, az összeesküvők

katonai és polgári vonaláról. A politikai szervezkedés a vád szerint Donáth

György kezébe futott össze, aki már a háború előtt országgyűlési képviselő volt.

A katonai szervezkedés feje Dálnoki Veress Lajos tábornok lett volna. A

jelentések mindkettőnél kiemelték, hogy a „Horthy-korszakban” szerepeltek,

Donáth egyenesen az akkori „kormánypárt, a MÉP korifeusa volt.” Arról hallgatott

a kommunista jelentés, hogy amikor a „horthysta” parlamentben az un.

zsidótörvényeket — vagyis zsidó vállalatok közgazdasági tevékenységét korlátozó

törvényjavaslatokat — tárgyalták, Donáth György tiltakozásul kivonult a

parlamentből. Azt sem említették meg, hogy Dálnoki Veress Lajos tábornokot a

hitleri megszállók bebörtönözték és egy hadbíróság halálra is ítélte, mert

Horthy kormányzónak a háborúból való kiugrását, annak politikáját támogatta.

Dálnoki Veress Lajost egyébként most 1947 január 17-ig nem tudták elfogni,

országos hajtóvadászatot indítottak ellene, de végül árulás segítségével

rátették a kezüket. A belügyminisztériumi jelentések a nyomozás minden

erőlködése ellenére sem tudtak valóban terhelő bizonyítékokat felmutatni.

Alapjában véve legális törekvéseket, azok puszta tényét minősítették

államellenes bűnnek. E jelentések csak kommunista politikai szólamokat

hangoztattak, s arról szóltak például, hogy az összeesküvők a Kisgazdapártot

akarták egyetlen kormányzó-pártnak (amire joga volt); hogy közeledést kerestek a

Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt jobbszárnyához (ami nem tiltott

eljárás, hisz a Kommunista Párt is azt hirdette, hogy közeledést keres a

Kisgazdapárt balszárnyához); hogy fel akarták éleszteni a „Magyar Közösség”

szervezetét, (ami nem volt jogtalan, hiszen a Kommunista Párt tucatjával hozott

létre saját égisze alatt álló társadalmi szervezeteket). A belügyi jelentések

gondoskodtak katonai jellegű lépések felvázolásáról is, például hogy az

összeesküvők kapcsolatot kerestek a Nyugatra menekült volt magyar haderővel, s

tiszteket jelöltek ki, hogy hatalomátvétel esetén azok átvegyék a

kulcspozíciókat, s hogy felállították az illegális fővezérséget. Ezeket az

állításokat azonban a nyomozás semmivel sem tudta alátámasztani. Nagy Ferenc

Rajk beszámolója során, mikor az a Veress-féle napiparancsot említette, kérte,

hogy mutassa meg ezt a napiparancsot. Rajk ekkor zavartan azt válaszolta, hogy

sajnálja, de az eredeti napiparancs megsemmisült, ők a vallatások adataiból

rakták össze, mit tartalmazott ez az illegális napiparancs.[87] Rajk ezután azt

közölte a miniszterelnökkel s a többi pártvezetővel, hogy az összeesküvők

Pünkösdy századost (aki már letartóztatásban van) megbízták, teremtsen

kapcsolatot az Ausztriában és Németországban élő volt tisztekkel és

legénységgel. Rajk itt is valótlant állított, mert egyszerűen megfordította az

igazságot. Az igazság az, hogy nem a Magyarországon élő katonatisztek küldték ki

Pünkösdyt, hanem külföldön élő katonatisztek küldték be Magyarországra a

századost. Dálnoki Veress Lajos azonban nem volt hajlandó fogadni, s

Szentmiklóssynak is megtiltotta, hogy a különben derék, jó patrióta Pünkösdyvel

tárgyaljon, éppen azért, mert tudta, hogy az ilyesmit konspirációnak lehet

minősíteni.[88] Később a tárgyaláson éppen ez a körülmény, Pünkösdy

elutasításának Dálnoki Veress védője általi bizonyítása mentette meg Dálnokit

attól, hogy kivégezzék.[89]

Az igazság azonban mellékes volt. Rajk is tudta, hogy nincs összeesküvés, Nagy

Ferenc is tudta. Rákosi is tudta, hogy a Kisgazdapárt vezetősége a

magyarközösségi fiatalokkal nem állt konspiratív kapcsolatban, talán még

tervezgetéseikről sem tudott. A Kisgazdapárt vezetősége is tudta, hogy sem

Saláta, sem a többi gyanúsított nem készült öngyilkosságra: nem szervezett

felkelést az orosz haderő ellen. De pártközi és miniszterközi tájékoztatókon

immár több mint egy éve kialakult a megmásíthatatlan rituálé, hogy Rákosi Mátyás

a többségi párt „fasiszta”, „horthysta” elemeinek eltávolítását követeli. Most

az „összeesküvők” kiadatását követelte.

Január 14-én Rákosi Mátyás ismét célhoz ért: a Kisgazdapárt fegyelmi vizsgálatot

rendelt el hat képviselője ellen. Két képviselőjét, Saláta Kálmánt és Jaczkó

Pált kizárta a pártból. Egyik miniszterét, Mistéth Endrét lemondatta. Elrendelte

a párt, hogy Budapesten és vidéken távolítsanak el a párt vezetői tisztségéből

mindenkit, aki nem régi párttag, hanem csak 1945 október 1-e után lépett be. A

Parasztszövetség vezető állásából is kitettek több „magyarközösségit.”[90]

Rákosi Mátyás azonban ezzel nem érte be. Követelte, hogy hét kisgazda képviselő

mentelmi jogát függesszék fel és tegyék lehetővé, hogy a rendőrség őrizetbe

vegye őket. Az egyik képviselő, Saláta Kálmán, néhány kisgazda képviselő és több

barátja segítségével kijátszotta a parlament előtt lesben álló ÁVO-fogdmegeket,

észrevétlenül elhagyta a törvényhozás épületét és Tirolba menekült. Mint

mondotta, „nem akarta megvárni, hogy a kommunista rendőrség rajta próbálja ki

vallató módszerei korszerűségét s nem óhajtotta, hogy a kommunista

igazságszolgáltatás szolgáltasson neki igazságot.”[91]

A kommunista párt kívánságára Rajk belügyminiszter felkérte a minisztertanácsot

és a köztársasági elnököt, hogy járuljon hozzá a kisgazda képviselők (Gyulai

László a párt propagandaosztályának v. vezetője, Hám Tibor a központi bizottság

főtitkára, Horváth János a Parasztszövetség osztályvezetője, Jaczkó Pál a

pártvezetőség tagja, Kiss Sándor a Parasztszövetség igazgatója, Vatai László az

„Igazság” c. kisgazda lap szerkesztője és Vörös Vince a Parasztszövetség

osztályvezetője) kiadatásához.

Lélekzetelállító pillanat volt ez, szívszorító döntés.

Emberéletek és a politikai szabadság évei függtek tőle. Adva volt egy szabadon

választott parlament és annak nagy többségi pártja, s adva volt egy

machiavellista koholmány. Adva volt a megszálló orosz haderő s egy orosz

tábornok, aki nyomást gyakorolt, de eddig még nyílt beavatkozástól mindig

visszariadt. Adva volt egy törvényhozás, amelynek minden tagja tudhatta, hogy ha

most enged és hét tagját kiszolgáltatja egy rossz hírben álló, rettegett

rendőrségnek, akkor legközelebb vele is megtörténhetik ugyanez. De

felülkerekedett az a hit, hogy ez a sors talán elkerülhető, — ha most meghozzák

a kisebbik áldozatot.

Itt volt az a pillanat, amikor a világ valamennyi szabad, demokratikus államában

a parlament él azon alkotmányos jogával és kötelességével, hogy az ügy

tisztázására parlamenti vizsgáló bizottságot állít fel. Ezt a parlamentet

szavazópolgárok milliói bízták meg a nemzet sorsának ellenőrzésével és

A Dálnoki-Donáth per

irányításával. Itt volt a pillanat, amikor a parlament szembekerült egy

nyilvánvaló visszaéléssel s reá hárult a feladat, hogy ezt leleplezze. A

törvényhozó hatalom összeütközött a végrehajtó hatalom egyik szervének, a

rendőrségnek a gyanús tevékenységével. S különösen, hogy a rendőrségi szervek a

parlament tagjai felé nyújtották ki a kezüket, a parlament elementáris, magától

értetődő, legtermészetesebb joga volt, hogy az állítólagos összeesküvés

létezését vagy nemlétezését kivizsgálja.

Ez volt a pillanat, amikor a magyar politika talán még megvethette volna a lábát

az 1945-ös választási eredmény talaján s a szovjet nyomással szemben

hivatkozhatott volna a jaltai egyezményre s bevethette volna még egyáltalán nem

kialudt erkölcsi bátorságát. Voltak is a parlamentben, akik erre gondoltak, szót

is emeltek, de még többen voltak, akik úgy vélték: Hám Tibor és a többiek

kiadatásával talán menteni lehet, ami menthető.

A minisztertanács és a köztársaság elnöke hozzájárult a belügyminisztérium

kéréséhez, Nagy Ferenc is úgy érezte, hogy engednie kell. Nagy Ferenc ebben az

ügyben elkövette politikai pályafutása legvégzetesebb hibáját, azzal, hogy a

parlamentben, refrénszerűen ismételve kijelentette: összeesküvés pedig van,

összeesküvés pedig van. Az előrerohanásnak ezt a taktikáját csak jogi

járatlanságával lehet magyarázni: még sem hatóság, sem bíróság nem állapította

meg az összeesküvés tényét, de a miniszterelnök már enunciálta ezt a „tényt”.

Felhatalmazást adott a mentelmi bizottságnak, s a bizottság — ámbár nem vita

nélkül — a szóbanforgó képviselők mentelmi jogát, előzetes letartóztatásra

kiterjedő hatállyal, felfüggesztette. Ez volt a magyar parlament egyik

legsötétebb órája.

A rendőrség még aznap letartóztatta a képviselőket. 1947 január 17-e volt.

Ez a nap egyébként — az 1956-os magyar forradalom oknyomozó története ezt

kétséget kizáróan megállapítja — lényeges szerepet játszott a kilenc év múlva

kirobbant szabadságharcban. Mert az 1945-ben megválasztott parlamenti elit

tagjai ezt a megaláztatást, önmaguk megalázását nem tudták elfelejteni. Szégyen

égette őket, hogy hét képviselőtársukat kiszolgáltatták a hirhedt ÁVO-nak s ez a

szégyen 1956-ban lángot gyújtott. A parlament egyik tagja ezt úgy fogalmazta

meg, hogy akkor, Hámék kiadatásakor, 1947-ben, „La Rochefoucauld-val szólva úgy

gondoltuk, hogy valamennyiünkben van elég erő elviselni a mások szenvedését, de

aztán a következő hónapokban és években tudtuk, hogy nem tudjuk elviselni. 1956

októberében az 1947 januári szégyenfoltot is le akartuk törölni.”[92]

A kisgazdapárti vezetőség több tagja úgy vélte, okosabb és kisebb megrendüléssel

jár, ha az egész összeesküvési ügyet siettetik, mert így hamarább kiderül, hogy

a dolog koholmány s a letartóztatottak is vagy kiszabadulnak, vagy enyhe

ítéletet kapnak. Az ügy gyors lezárása után, remélték, enyhül a belpolitikai,

illetve koalíciós válság. Minél előbb befejeződik az ügy, annál jobb, míg a

további ellenállás csak újabb bajokat idézne fel.

Ez a remény hiú reménynek bizonyult, mert a következő baj azon nyomban

beköszöntött. Alighogy bezárult a börtönajtó a fiatal politikusok mögött, Rajk

László belügyminiszter egykettőre „kiderítette”: a vallomások terhelő adatokat

tartalmaznak a Kisgazdapárt főtitkára, Kovács Béla ellen.

A Kommunista Párt, a kommunista rendőrség ezzel hozzányúlt a nagy négyesfogat, a

Tildy—Nagy—Varga—Kovács együttes széttörhetetlen intézményéhez.

A remények és illúziók ebben a pillanatban egyszerre szertefoszlottak.

Nagy Ferenc most — egy ideig — keményen harcolt Kovács Béláért.

Varga Béla változatlanul szilárd maradt.

A törés Tildynél következett be.

Az újabb kommunista gőzhenger ugyanis három nappal a képviselők kiszolgáltatása

után Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád képében jelent meg Nagy Ferencnél. Azt

kívánták, hogy Kovács Béla mondjon le a Kisgazdapárt főtitkári tisztségéről,

vagy menjen szabadságra. A pártvezetőség belső tanácskozásán Nagy Ferenc és

Varga Béla határozottan nemet mondott, Tildy Zoltán azonban belekapaszkodott

Rákosiék követelésének az enyhébb, második részébe s annak megfelelően azt

ajánlotta, hogy: Kovács Béla menjen szabadságra. Közöljék ugyan a párttal és a

nagyvilággal, hogy Kovács Béla nem bukott ember, de — szabadságra ment. A párt

képviselői csoportja, egy időre felocsúdva 17-i magatartásából, Tildyvel

ellentétben a Nagy—Varga-féle „nem” határozott álláspontjára helyezkedett. A

képviselők érezték, hogy élet-halál harc kezdődött, hiszen a hét képviselő

kiadatása után az egész baloldali sajtó országos zenebonát rendezett, a hangnem

olyanná vált Magyarországon, hogy a hajdani francia jakobinusok legrikácsolóbb,

vérpadot követelő hangja is elbújhatott mellette. A három baloldali párt szerte

az országban népgyűléseket rendezett és név szerint is összeesküvéssel

gyanúsított kisgazda képviselőket. Az Alföldön B. Szabó kisgazda politikus ellen

a baloldali pártok tömegakciót szerveztek, a Dunántúlon egy kommunista lap Czupy

Bálint, Hajdú Németh Lajos katolikus — „klerikális” — képviselőket támadta, sőt,

a három baloldali párt soproni nagygyűlésén nyíltan elhangzott a követelés, hogy

a kisgazdapárti képviselőket fel kell akasztani![93]

Egy héttel a hét képviselő lefogatása és négy nappal az első követelés után a

Kommunista Párt újra felszólította a Kisgazdapártot a további öncsonkításra. A

követelések: a pártvezetőséget (eddig a „pártot”) tisztítsák meg a reakciós

elemektől; a párt politikai irányvonalát gyökeresen változtassák meg; a párt

alakuljon át parasztpárttá; Kovács Béla vonuljon vissza a politikai életből.

A kommunisták, régi jól bevált recept szerint megint mozgósították a

Kisgazdapárt baloldalát is, a társutasokat. Az O-csoportot ekkor már

Forum-csoportnak nevezték arról a klubról, ahol tagjai rendszeresen üléseztek. A

csoport a kommunista célok előmozdítása érdekében ekkor valóságos kis puccsot

rendezett a pártban. Ülést hívtak össze a Kovács Béla ügyben, de erre nem hívták

meg Varga Bélát, Nagy Ferenc pedig vidékre utazott. Az ülésen, Tildy

támogatásával, határozatot hoztak, hogy Kovács Béla menjen szabadságra. A

Köztársaság Elnöki Hivatala továbbította ezt a határozatot a Magyar Távirati

Irodához. Alighogy megjelent a közlemény, Varga Béla erélyesen közbelépett, a

hírt visszavonatta, Kovács Béla pedig nem mondott le. De megszólalt a

kommunistáknak elkötelezett kisgazda vezető, Dobi István. Ő és köre ismét a

kommunista sajtófórumokban bírálta saját pártját, ezúttal azt az érvet hozta

fel, hogy a Kisgazdapártban „nem jut szóhoz a parasztság.” A Forum-csoport is

újra megszólalt, tisztogatást követelt Nagy Ferenctől, egyben azt, hogy a

pártban biztosítsanak nagyobb súlyt a parasztságnak. A „parasztság” melletti ez

a feltűnő és irányított kardoskodás egyrészt alaptalan volt, mert a

kisgazdapárti parlamenti frakciónak több mint a felét paraszti származásúak

alkották; másrészt az egész érvelés a kommunista taktikát szolgálta, a

polarizálásnak ezúttal osztályharcos metódusával. Annál is inkább visszataszító

volt, mert a kommunistáknak a kormányszinten követett politikája, a

mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatása, vagyis olcsó eladása, az ún.

stabilizáció s a mesterséges árpolitika — éppen a parasztság elszegényítését és

öntudatának megtörését célozta. De a Forum-csoport falut alig látott

intellektueljei hangos szóval siránkoztak azon, hogy pártjuk nem respektálja

eléggé a parasztokat. Sőt, ezúttal politikai síkon is továbbment: amíg mostanáig

csak — a kommunistákkal összhangban — a párt „jobboldalának” a lefaragását

sürgette, most e követelést már kiterjesztette a „centrumra” is.[94]

A Kisgazdapárt vezetősége lassan-lassan engedett a nyomásnak. Nagy Ferenc január

29-én nagy beszédet mondott, új politikai korszakot hirdetett meg, de kitérve az

aktuális helyzetre, volt egy félelmet keltő mondata, amely a kapituláció vészes

szelét érzékeltette. Kijelentette, hogy akik nem értenek egyet a

pártvezetőséggel, azokat eltávolítják, akkor is eltávolítják, ha az illetők

különben „a legtisztább, legtisztességesebb, legjóravalóbb emberek”.[95]

Még aznap, 29-én, Kovács Béla megroppant, feladta a harcot és levelet intézett a

pártvezetőséghez, hogy „négy heti szabadságot kér”.

Másnap, január 30-án a kommunista párt kijelentette, hogy Kovács Béla távozása

nem elég, a Kisgazdapárt alakítsa át egész Központi Bizottságát, a polgári

sajtót pedig állítsák át baloldali sajtóvá.[96]

Február 1-én a Kisgazdapárt elfogadta Kovács Béla szabadságolását, hangsúlyozva,

hogy az csak átmeneti, a főtitkár majd visszatér a politikai életbe. Ugyanakkor,

eleget téve a másik kommunista követelésnek, a pártsajtó élére a Forum-csoport

egyik korifeusát, Mihályfy Ernőt állították. A főtitkári tisztséget pedig egy

négytagú bizottságra ruházták, (Dobi István, Bognár József, Implom Ferenc és

Rácz Lajos), amelyben már kulcshelyzetbe kerültek a Forum-csoport jelöltjei.[97]

A lavina gördült, sőt, rohant a lejtőn lefelé.

Február 3-án a Kisgazdapárt közölte az ország feszült várakozásban élő

közvéleményével, hogy Kovács Béla „szabadságra ment.”[98] Elkeseredés és

háborgás fogadta a hírt, de az 1945-ös választás győztes pártja további

öncsonkításra kényszerült: a Politikai Bizottság február 4-i ülésén egész sor

újabb képviselőjét áldozta fel. Először a már lefogott fiatal képviselők eddigi

felfüggesztését átalakította kizárásra, s ráadásul más gerinces képviselőket is

(pl. Belső Gyula) kizárt a pártból, végső fokon összesen 22-őt. Tehát még egy év

sem telt el az első nagy öncsonkítás, a Sulyok-csoport kizárása óta, a pártról

újabb hatalmas darabot faragtak le.

Ez megtörténvén, másnap a baloldal, ezúttal a szociáldemokraták fellépésével,

megint szorított egyet a hurkon és a Szociáldemokrata Párt lapja egyenesen Nagy

Ferenc politikai felelősségét hangoztatta, az összeesküvési ügyben elkövetett

mulasztásokkal vádolva.[99] A következő napon, február 5-én pedig a parlamentben

a kommunisták vezérszónoka, Révai József már azt hangoztatta, hogy Kovács Bélát

nem csupán politikai felelősség terheli, hanem „büntetőjogi felelősség” is.[100]

Mindjárt ezután, ugyanezen a napon a rendőrség 32 oldalas iratot adott át a

népügyészségnek, amely ennek alapján felszólította a parlament elnökségét, hogy

— Kovács Bélát adja ki a rendőrségnek.

Nagy Ferenc sajtó útján történt nyilvános megfenyegetése — a légkört tekintve

nyugodtan mondhatjuk, megzsarolása —, valamint Kovács Béla fejének követelése

ekkor nagy egységbe kovácsolta a Kisgazdapártot. A pártvezetőség megszilárdult,

a párt a sarkára állt. A frakció egy parasztrészlege az egész parasztság elleni

támadásnak nyilvánította a Nagy Ferencet ért bírálatot s kijelentette, hogy Nagy

Ferencet „nem hagyjuk cserben.”[101] Aggasztó jel volt mindenesetre, hogy a „nem

hagyjuk cserben” elsősorban csak Nagy Ferencre vonatkozott és nem ugyanolyan

mértékben Kovács Bélára is, aki pedig nagyobb veszedelemben forgott. De mégis, a

parlamenti frakció szorosan felzárkózott Kovács Béla mellé is. Február 7-én a

párt belső köre bizalmas ülést tartott s ennek nyomán a parlament aznapi ülésén

Kovács István, a párt Politikai Bizottságának tagja, Székesfehérvár képviselője

nagy erkölcsi ihletettségű beszédben több képviselő aláírásával javaslatot

terjesztett be, hogy a parlament küldjön ki egy 25 tagú bizottságot a Magyar

Közösséggel kapcsolatos ügyek kivizsgálására.[102]

A párt tehát, annyi megaláztatás és megalázkodás, annyi engedmény és taktikai

melléfogás után határozottan felemelte a fejét. Pótolta azt, amit a hét fiatal

képviselő esetében elmulasztott. Most, hogy két legfőbb vezetője került a

kommunisták lővonalába, elszánta magát a helyes és minden parlamenti

demokráciában természetes lépésre: a parlamenti vizsgáló bizottság intézményéhez

folyamodott. Varga Béla, úgy is, mint a parlament elnöke, a párt Politikai

Bizottságában már előbb ezt a lépést ajánlotta,[103] de akkor és ott nem talált

meghallgatásra.

Kovács Istvánnak a parlamenti vizsgáló bizottságot bejelentő indítványát a

baloldali fronton óriási felzúdulás fogadta, kitűnő beszédét a kommunista és

részben szociáldemokrata képviselők is lehurrogták, Rákosi Mátyás pedig

egyenesen azt mondotta, hogy Kovács István mint a „klerikális reakció ügynöke”

maga is összeesküszik a demokrácia ellen.[104] A három baloldali párt

nyilvánosan megbélyegezte a parlamenti vizsgáló bizottság tervét, a

szociáldemokrata párt vezetősége meg elutasította a gondolatot;[105] csakhamar

ellene foglalt állást a Nemzeti Parasztpárt vezetősége is.[106]

Egy nappal Kovács István parlamenti akciója után a minisztertanácson

kompromisszum jött létre, amely végső kihatásában a parlamenti vizsgáló

bizottság kiküldésének a meghiúsítását célozta. Lényege: egy pártközi testületet

hívnak életre a szociáldemokrata igazságügyminiszter, Riesz István és a

kisgazdapárti igazságügyi államtitkár, Hompola Mihály elnökletével, ez vizsgálja

ki az ügyet s tegyen jelentést a parlament mentelmi bizottságának, — ennek

fejében viszont a Kisgazdapárt lemond szabályszerű parlamenti vizsgáló bizottság

kiküldéséről. Amikor a kisgazdapárti frakció február 11-i ülésén Nagy Ferenc

közölte ezt a kompromisszumot, viharos tiltakozásokra került sor. Éles szavakkal

kritizálták a pártvezetőséget, személy szerint Nagy Ferencet is, szemére

vetették, hogy örökösen visszavonul és állandóan engedményeket tesz a

kommunistáknak. Mégis, az ülés azzal végződött, hogy elhatározták Kovács István

7-i javaslatának a visszavonását, de úgy döntöttek: levélben kérik a kommunista

belügyminisztert, hogy Kovács Bélát, a pártfőtitkárt ne tartóztassa le.

Az egyetlen helyes és törvényes megoldás, parlamenti vizsgáló bizottság

létesítésének a terve ezzel el lett vetve, a Kisgazdapárt lelkületének ez az

utolsó fellobbant szikrája kialudt. Illetve, mint később kiderült, ez még csak

az utolsóelőtti szikra volt.

A Riesz—Hompola testület semmi lényegeset nem végzett. Csak a rendőrségi

jegyzőkönyveket vette alapul, de a vádlottakat meg sem hallgatta. Mikor pedig a

testület kisgazda elnöke, Hompola enunciálta, hogy ilymódon a jelentést nem

írhatja alá, a kommunista párt elővett egy évekkel azelőtti fényképet, amelyen

Hompola egy német tiszt társaságában látható s e fénykép alapján követelte

Hompola visszahívását a testületből. Riesz, a miniszter, rendkívül kétes

egzisztencia volt. A háború alatt a hadbíróságok előtt katonaszökevényeket

védett mint ügyvéd. Sok ilyen ügyvéd ezt olyan magas honorárium ellenében tette,

hogy a hozzátartozók valósággal koldusbotra jutottak. Riesz is kitűnően

keresett. Bár az akkori „zsidótörvények” értelmében zsidó ügyvédek nem

működhettek, Riesz kivétel volt. A hitleri megszállás idején nem vett részt az

ellenállásban. 1945-ben azonnal jelentkezett Rákosi Mátyásnál, hogy be akar

lépni a Kommunista Pártba, de azzal bízták meg, maradjon továbbra is a

Szociáldemokrata Párt tagja s jelentsen a kommunistáknak. Személyében tehát az

Andrássy-út 60 kommunista rendőrségének, a „kommunista Gestapo”-nak az ügynöke

ült a Szociáldemokrata Párt alelnöki és a kormány igazságügyminiszteri

székében.[107] Ez a Riesz István most, Hompola eltávolítása után egyedül írta

meg a „testület” jelentését s február 15-én közölte, hogy „Kovács Bélát az

összeesküvésben való részvétel alapos gyanúja terheli, úgy hogy kiadatását

indokoltnak tartom.”[108]

Kovács Béla öntudatosan hárította el magától a vádakat. Február 14-én, mikor a

Kisgazdapárt felszólítására Rajk belügyminiszter a kisgazdák képviselői

frakciója előtt ismertette a vádakat, a megjelent Kovács Bélát társai melegen

ünnepelték, ő pedig visszaverte Rajk vádjait. Néhány nap múlva, február 19-én a

Nagy Ferenc lemondása

Kisgazdapárt Politikai Bizottsága előtt jelent meg Kovács. Itt már meglehetősen

feldúlva és mélységesen elkeseredve beszélt, óvott attól, hogy a párt

cserbenhagyja, s azt emlegette, ha nem kap védelmet, olyan politikai lavina

indulhat meg, amely másokat is magával sodorhat. Ez lényegében figyelmeztetés

volt a pártvezetőség többi tagjához, hiszen például Tildy Zoltán már erősen

ingadozott. Tildynek ugyanis jelentős szerepe volt a Kovács István-féle

parlamenti vizsgálóbizottság tervének megbuktatásában, Kovács István február 7-i

indítványát helytelenítette.[109] Most, a február 19-i politikai bizottsági

ülésen a párt még védelméről biztosította Kovácsot, úgy határozott, hogy a

főtitkárt nem adja ki, nem járul hozzá büntetőjogi felelősségrevonásához. De

egyben felkérték, hogy most már a szabadságoláson túlmenően — mondjon le a

főtitkári tisztségről. Február 20-án Kovács Béla, Nagy Ferenchez írott levelében

mind főtitkári, mind a „Kis Újság” főszerkesztői tisztéről lemondott. A levél

kulcsmondata: „Az összeesküvésben nem vettem részt, abban bűnösnek nem érzem

magam. Egész életem munkájával kerültem volna szembe, ha a köztársaság, népünk

szabadsága, a földreform, vagy a demokrácia bármely vívmánya ellen irányuló

szervezkedésben részt vettem volna.”[110]

Alig egy hónap telt el a hét fiatal képviselő elhurcolása óta, s a

kommunistáknak a kisgazda főtitkár elleni két követelése máris teljesült: Kovács

Béla először szabadságra ment, aztán lemondott. De úgy tűnt, a harmadik cél, a

végcél, Kovács Béla kiadatása és letartóztatása már nem sikerül.

Február 21-én, az ügyészség ismételt felszólítása nyomán, összeült a parlament

mentelmi bizottsága. Farkas Mihály a kommunista, Marosán György a

szociáldemokrata párt nevében javasolta Kovács Béla kiadatását. A Kisgazdapárt

kijelentette, hogy Kovács nem bűnös, s maga Kovács ezen az ülésen is

megismételte, hogy nem vett részt összeesküvésben. Döntés nem történt, az ülést

elnapolták. Másnap, február 22-én folytatódott a birkózás. A Kisgazdapárt

képviselői szilárdak maradtak. Ebben a szilárdságban és bátor küzdelemben

jelentős szerepe volt a pártlap, a „Kis Újság” Kovács Bélát megelőző

főszerkesztőjének, Dessewffy Gyulának. Csatlakoztak hozzájuk a közben új párttá

alakult Sulyok-párt tagjai is, s a két párt szavazati többséggel bírt. Ezzel a

többséggel leszavazták a Farkas—Marosán indítványt s újra felvetették a

parlamenti vizsgáló bizottság gondolatát. A mentelmi bizottság így Kovács Bélát

nem adta ki.

„Ez volt a magyar parlament legszebb órája” — állapította meg nem kis joggal

Varga Béla.[111]

És ez volt, immáron nem az utolsóelőtti, hanem az utolsó fellobbanás. Mert

mindjárt utána a pislákoló tűz kialudt, pontosabban, kioltották.

A Kommunista Párt, mit sem törődve a parlament szabályszerű döntésével,

követelte, hogy Kovács Béla menjen el a rendőrségre és ügyében tegyen vallomást.

Tildy Zoltán azonnal támogatta ezt a kívánságot, mint mondotta — Kovács Béla

érdekében. Fejlett rabulisztikával így érvelt: ha nem teljesítik a kommunista

követelést, akkor felbomlik a kormány, új választásokat írnak ki, így Kovács egy

ideig parlamenti immunitás nélkül lesz és akkor a rendőrség letartóztathatja.

Kovács Béla akkor vidéken volt, 20-i levele megírása után hazament szűkebb

hazájába, Baranyába, nehéz szívvel visszavonult a kies Mecsekaljára. Ami

közvetlen ez után történt, távollétében történt.

Február 23-án a három nagy párt, kisgazda, kommunista és szociáldemokrata párt

vezetője, Nagy Ferenc, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád megállapodást kötött

egymással. Lényege: Kovács Béla 24-én önként jelentkezik a politikai rendőrségen

és a nyomozó hatóságok rendelkezésére áll; mentelmi jogát nem kívánja igénybe

venni; kihallgatása nem tarthat tovább 48 óránál s Kovács Bélát a rendőrség nem

veheti őrizetbe; de a kihallgatás után a rendőrség a kihallgatási iratokat

átteszi az ügyészséghez, amely aztán a nyomozást tovább folytatja, s ha 4—6 nap

leteltével úgy látja, hogy Kovács Bélára terhelő adatok vannak, akkor

elrendelheti a letartóztatását.

Ez a megállapodás a politikai szofizma iskolapéldája lehetne, hisz a szó

legszorosabb értelmében fedi a fogalmat: megtévesztő szándékkal felépített hamis

érvelés, álokoskodás. Mert lényege, hamissága: a rendőrség, az Andrássy-út 60

nem tartóztatja le ugyan Kovács Bélát, de a kihallgatással megteremti a

lehetőségét annak, hogy később letartóztassa — az ügyészség. A végeredmény

ugyanaz.

Varga Béla, a jelentős magyar pap-politikusok korszerű megtestesülése, ellenezte

Kovács Béla bemenetelét és tiltakozott ellene. Ellenezte Tildy és Nagy Ferenc

előtt egyaránt. Varga ezzel a parlament jogait védte. Kifejtette, hogy Kovács

Béla országgyűlési képviselő, s mint ilyen, a mentelmi jogot sem formailag, sem

lényegileg nem sodorhatja veszélybe azzal, hogy — így vagy úgy — a rendőrség

kezére adja magát. A mentelmi jog — fejtegette a parlament elnöke — nem a

képviselő magántulajdona, hanem a parlamenti demokrácia elvi közkincse. Kovács

Béla, mint személy, nem adhat fel egy jogot, mert ezzel a többi képviselő jogát

is veszélyezteti; a mentelmi jogot a képviselő nem egyénileg kapja, hanem mint

az egész, mint a palament tagja.[112]

Varga Béla tiltakozása nem használt. Kovács Bélát táviratilag Budapestre hívták

s közölték vele a megállapodást. Varga Béla Kovács előtt újra elmondta

érvelését. Kovács Béla, a szerencsétlen, agyonszorongatott ember azonban ekkor

már olyan idegállapotba került, hogy egyik végletből a másikba esett: egyszer

agyon akarta lőni Nagy Ferencet, máskor öngyilkos akart lenni. Végül olyan lett,

mint a kezesbárány, mert Tildy azt magyarázta: ha Kovács Béla vallomást tesz s

esetleg egy magyar bíróság elítéli, akkor ő, Tildy, mint államelnök kegyelmet

ad, s legfeljebb az történik, hogy Kovács Béla visszavonul a politikától;

máskülönben esetleg orosz bíróság elé állítják s akkor ő, az államelnök semmit

sem tehet. Hozzátette még: a „magyar megoldást”, beleértve a Tildy által adandó

kegyelmet, Rákosi Mátyás is hajlandó elfogadni.

Kovács Béla végülis február 25-én délelőtt 10 órakor, mint „moriturus” megjelent

a hírhedt rendőrközpont épületében. Pfeiffer Zoltán v. igazságügyi államtitkár

kísérte el. A kihallgatásokon Pfeiffer nem mindig volt jelen. Egyes források

szerint Kováccsal durván bántak, szidalmazták és fizikai kényszert is

alkalmaztak, de nem tudták elérni, hogy beismerő vallomást tegyen. Szemtanúk

szerint amikor elhagyta az Andrássy-út 60-at: „megváltozott ember volt.”

Elmondta, hogy odabent eléje vezették az összevert, agyonkínzott vádlottakat,

akik ekkor már egyre azt hajtogatták, hogy ő, Kovács Béla az összeesküvés feje.

S Kovács Béla, látva ezeket a meggyötört embereket, hogy megmentse őket a

további kínzástól, nem tudta szemükbe mondani, hogy hazudnak.[113]

Aznap este csukott teherautó állt meg egy budapesti ház előtt. A Dunapart

közelében, a Váczi-utca szomszédságában állt ez a ház. A teherautó ponyvája

fellendült, orosz NKVD-legények ugráltak le róla, felrohantak a házba,

megszállták a lépcsőházat, benyomultak az egyik elsőemeleti lakásba. Kékszemű,

erős testalkatú, de fáradt és megtört embert hurcoltak ki, leráncigálták a

lépcsőkön s az utcán betuszkolták a fedett teherkocsiba.

Kovács Béla volt.

Szviridov tábornok a politikai rendőrségen végrehajtott tanúvallomás

jegyzőkönyveiben, Kovács „vallomásában” olyan mozzanatokat „fedezett fel”,

melyek alapján veszélyeztetve látta a Szovjetunió biztonságát, s orosz katonai

érdekekre való hivatkozással a magyar többségi párt főtitkárát elhurcoltatta.

Ezért kellett Kovács Bélának bemennie az Andrássy-út 60-ba — azért, hogy

legyenek jegyzőkönyvek. De Rákosi Mátyás állta a szavát: nem ő tartóztatta le

Kovácsot, nem a politikai rendőrség vette őrizetbe. Csak tálcán vitte az

oroszoknak.

Néhány hét múlva az NKVD Kovács feleségének mosásra kiadta férje véres

alsóneműjét. Szándékosan tette ezt, a megfélemlítés szándékával. A meggyötört

kisgazdapárti főtitkár véres alsóruhája lett a Magyarországon uralkodó politikai

viszonyok szimbóluma.

Az összeesküvés címén persze több embert tartóztattak le, nemcsak Kovács Bélát

és a kisgazda képviselőket. Sok feleség, szülő, gyerek látta eltűnni szeretteit

az Andrássy-út 60 kapuja mögött. A 15 fő vádlotton kívül több mint száz embert

hurcoltak el az összeesküvési komplexum keretén belül, több hullámban összesen

140 személyt ítéltek el, részben nyílt, részben titkos tárgyaláson. Ezenkívül

igen sokat internáltak, később szabadon engedtek, de vagyonukat elkobozták,

többet arra kényszerítettek, hogy más városba költözzék.[114]

A fővádlottak közül a „katonai vonal” tagjait 1947 április 16-án, a „politikai

vonal” tagjait augusztus 29-én ítélték el. Donáth Györgyöt, Dálnoki Veress

Lajost és András Sándor tábornokot halálra ítélték, Dálnoki Veress ítéletét

később átváltoztatták életfogytiglanra; Donáthot és Andrást kivégezték. A

tárgyaláson a vádlottak, jóllehet meggyötörve jelentek meg, férfiasán

viselkedtek. Dálnoki Veress Lajos 16 kilót fogyott, csont és bőr volt.

Szentmiklóssy annyira megváltozott, hogy mikor bevezették a terembe, saját anyja

sem ismerte meg. Kiss Károly a tárgyaláson vádolta magát, gépiesen, iskolásán

beszélt, mint aki betanult szöveget mond. Utólag kiderült, hogy a tárgyalás

előtt folyamatosan 64 injekciót kapott.[115] A vádlottakat a rendőrségen főleg

azzal kínozták, hogy nem engedték őket aludni s állandóan éles reflektorfényt

irányítottak rájuk. Alkalmazták a hipnotizálást és a pszichológiai kínzást is,

Dálnoki Veress Lajost például állandóan azzal a hazugsággal gyötörték, hogy

felesége a legnagyobb nyomorban él és átkozza őt, férjét, mert miatta ilyen

helyzetbe került.[116]

Dálnoki Veress Lajos ügyvédje, Kardos János, aki nem kis veszélynek téve ki

magát, hősiesen vállalta a számos más védő által elutasított ügyet, a tárgyalás

végén, az ügyész szavai után felszólalt:

— Mélyen tisztelt Ügyész Úr! Az ítélet, amit kér a legsúlyosabb. Kérem, egyetlen

egy konkrétummal bizonyítsa Veress Lajos bűnösségét.

Az ügyész csak hosszú csend után szólalt meg:

— Veress Lajos hátbatámadta a demokráciát, s bűne annál nagyobb, mert a

demokrácia még gyermekcipőkben jár.

Ilyen sommás, általánosságban mozgó vádak alapján mondtak ki halálos ítéleteket,

s most, mikor Kardos védő újra megkérdezte az ügyészt, hogy Veress „mivel

támadta hátba a demokráciát?” — a tanácselnök megvonta a szót az ügyvédtől.[117]

Hitelt érdemlően nem sikerült bizonyítani az összeesküvés vádját. Nem lehetett,

hisz fegyvert nem gyűjtöttek, lőszerraktáraik nem voltak, fegyveres akciót nem

szerveztek, minden kémszervezettel vagy kémmel megtagadták az együttműködést. Az

ítélkezés felületes, szakszerűtlen, koholmányra épülő jellegét mi sem bizonyítja

jobban, mint a vádirat következő mondata: „A Népbíróság ugyan látja a vádlottak

előadásából, hogy társulásuk eredetileg és egy bizonyos szakaszán keresztül nem

irányult a demokratikus államrend megdöntésére, azonban… alaposan feltételezhető

a vádlottaknak a felszabadulás utáni fejlődéssel szemben… táplált ellenséges

érzülete.”[118] A vád tehát olyan ingatag alapokra épített, mint „feltételezés”

és „érzület”, ilyen bizonyítással küldött embereket a halálba és mért ki több

vádlottra is igen magas, 10—15 évig terjedő börtönbüntetést is.

Az utolsó szó jogán Erdély szülötte, Dalnoki Veress Lajos annak illusztrálására,

hogy nem vétett a demokrácia ellen, történelmi leckét adott a bíróknak a

történelmi Magyarországon kialakult erdélyi demokráciáról (tizedes rendszer,

kaláka-rendszer, vallási türelem) s annak örök hagyományairól. Donáth György

pedig az utolsó szó jogán bebizonyította, hogy a vádlottak semmiben sem követtek

el törvénysértést; ellenben az igazságügyi szervek kerültek szembe a magyar

törvényekkel, amelyekkel nem egyeztethető össze, hogy a vádlottakat a megszálló

szovjet haderő nyomozószervei is kihallgatták. Donáth leszögezte azt is, hogy a

magyar nyomozók egyetlen párt, a kommunista párt befolyása alatt állnak.[119]

Donáth György nem kért kegyelmet. (Tildy Zoltán pedig nem adott.) Donáth,

kortársai szerint, vezetésre született, ragyogó tehetségű politikus volt, izzó

magyar, önfeláldozó, kristálytiszta, valóságos római jellem. Kivégzése előtt

utolsó szava ez volt: „Istennel a hazáért!”

Hogy az összeesküvés valóban nem létezett s abban a Kisgazdapárt s így Kovács

Béla sem vehetett részt, annak talán legfőbb bizonyítéka, hogy „a főszereplő”

Kovács Bélát a szovjet hatóságok soha nem állították bíróság elé. Kovács-per nem

volt. Kerek kilenc évig raboskodott a Szovjetunióban és 1956 elején engedték

haza Magyarországra.

A Kisgazdapárt ezután folytatta a hónapok óta tartó koalíciós játékot, a „belső

béke” megteremtését. E „béke” érdekében hozzájárult olyan kommunista

követelésekhez, politikai programpontok lefektetéséhez, amelyek már az ország

teljes bolsevizálását voltak hivatottak előkészíteni. Azonkívül, hogy magában a

pártban lehetővé vált a kommunistákkal cinkos elemek betörése a kulcspozíciókba,

a Kisgazdapárt elfogadta többek között a legerősebb bástya, az egyház megtörését

célzó intézkedések tervét: tankönyvek államosítása, fakultatív hitoktatás

bevezetése; elfogadta a szabadgazdálkodás felszámolását s a tervgazdaság

bevezetését szolgáló elképzeléseket, a bankok és hitelintézetek államosítását;

elfogadta szövetkezeti központ felállítását, ami szervezeti előkészítése volt a

magánparasztok megtörésének, a kolhozosításnak.

Nagy Ferenc a lemondás gondolatával játszott, de aztán mégis inkább maradt,

átalakította a kormányt s fontos tárcákat juttatott a Forum-csoport embereinek

(Ortutay kultuszminiszter, Mihályfi tájékoztatásügyi, a kommunistákkal és

oroszokkal rendkívül jó viszonyban lévő Dinnyés Lajos hadügy). A Kisgazdapárt

képviselőcsoportja megpróbálta feltartóztatni a fejleményeket s a pártvezetőség

és a baloldali pártok között újabb, engedményes megállapodások elfogadását

megtagadta. Kilencvenöt képviselő tiltakozást írt alá, de az egész ügy azzal

végződött, hogy a pártvezetőség meggyőzte a képviselőket s azok feladták

ellenkezésüket. A következmény az lett, hogy újabb jelentős politikusokat

távolítottak el a pártból. Nagy Ferenc már korábban javasolta a következetesen

antikommunista veterán, Pfeiffer Zoltán eltávolítását, végül is Pfeiffer és

csoportja maga lépett ki. Az 1947-es év eleje óta ezzel 31-gyel csökkent a

többségi párt képviselőinek száma. Ekkor már az volt a helyzet, hogy a

kormánygépezet 70 %-ban a baloldali pártok kezén volt, a vidéki

rendőrkapitányságok pedig 100 %-ban.[120]

Miután mindez elvégeztetett, Nagy Ferenc miniszterelnök május 14-én háromhetes

szabadságra ment Svájcba, hogy az elmúlt hónapok zaklatásait és fáradalmait

kipihenje.

Másnap a „New York Times” budapesti tudósítása ezeket írta: „Nagy Ferenc

hivatalának vezetését Rákosi Mátyás kommunista miniszterelnökhelyettes veszi át.

Magánforrások szerint Nagy Ferenc svájci üdülése tovább tart, mint három hét. A

miniszterelnök abban reménykedik, hogy mindaddig az ország határain kívül tud

maradni, amíg a magyar békeszerződés ratifikációja a magyar kommunista pártot

megfosztja legerősebb támaszától, a megszálló orosz haderőtől.”[121]

1947. február 10-én ugyanis — ez volt egyébként a nap, mikor a Kisgazdapárt

vezetősége visszavonta a parlamenti vizsgáló bizottság kiküldésének tervét —

Párizsban a győztes hatalmak aláírták a magyar békeszerződést. A magyar

politikai élet tényezői, s az egész magyarság arra számított, hogy a szerződés

Az 1947-es választás

ratifikálásától számított 90 napon belül az oroszok kötelesek kivonulni, először

minimumra csökkentik az orosz erőket, majd megszűnik az idegen megszállás. Ennek

legkésőbb szeptember közepéig kellett volna megtörténnie.

Nagy Ferenc, emlékiratai szerint, nem gondolt kintmaradásra. Erre erővel

kényszerítették. Mert ahogy a január 17-én kiadott fiatal képviselők rendőrségi

vallomásait arra használták a kommunisták és az oroszok, hogy kikapcsolják

Kovács Bélát, úgy most Kovács Béla vallomásait használták arra, hogy

kikapcsolják Nagy Ferencet is.

Kovács Béla elhurcolása után mintegy tíz nappal, március 5-én a SZEB amerikai

szektorának a vezetője, Weems tábornok jegyzéket adott át a SZEB szovjet

vezetőjének, aki egyben a SZEB elnöke is volt. Az Egyesült Államok kormánya, a

szövetségesek közötti egyezmények értelmében, jogosult volt szót emelni, s most

azt kívánta, hogy az ún. összeesküvési ügyet és Kovács Béla ügyét is új testület

vizsgálja ki: a három nagyhatalom, Amerika, Anglia és a Szovjetunió, valamint a

magyar miniszterelnök, honvédelmi-, belügy- és igazságügyminiszter részvételével

alakított bizottság. A Szovjetunió az amerikai kívánságot elutasította. Később a

magyar kormány, még Nagy Ferenc otthon tartózkodása idején, kérte a

Szovjetuniót, hogy Kovács Bélát adják át a magyar hatóságoknak. Ezt a kísérletet

az Egyesült Államok is támogatta.[122]

Ehelyett az történt, hogy május 28-án, amikor Nagy Ferenc már két hete

szabadságon volt, a budapesti minisztertanácson az elnöklő Rákosi Mátyás

bejelentette: a SZEB alelnöke, Szviridov tábornok közölte, hogy a Szovjetunió

elutasította Kovács Béla átadását, továbbá, hogy a vallomási jegyzőkönyvekből

kiderül — az összeesküvésben Nagy Ferenc is részes volt. Nagy Ferenc is, és

Varga Béla is, a parlament elnöke. E terhelő vallomást a letartóztatott Kovács

Béla sajátkezűleg írta, és aláírta. Rákosi ezekután azt javasolta: a

minisztertanács hívja haza Nagy Ferencet, hogy tisztázhassa magát a vádak alól.

Ez a machiavellista, képmutató, hidegvérű bejelentés végetvetett Nagy Ferenc

miniszterelnökségének. A kisgazda politikus Svájcból felhívta barátait, többek

között Varga Bélát, s azt a tanácsot kapta, ne jöjjön haza. Két nap sem telt

bele, Nagy Ferenc telefonon, majd a berni magyar nagykövetségen írásban is,

május 30-án bejelentette lemondását.

Másnap Varga Béla, jogosan tartva attól, hogy őt is letartóztatják s ha

megkínozzák, sok más ártatlan személyt kompromittáló vallomást csikarhatnak ki

belőle, titkos utakon külföldre távozott: „Csillagos ég alatt elhagytam

hazámat…”[123]

Rákosi és az oroszok még mindig folytatták a többpártrendszer játékát s

valósággal gúnyt űztek a parlamenti demokráciából. Miután az 1945-ös többségi

pártot, a Kisgazdapártot vezetői leberetválásával összetörték, biztosak voltak a

dolgukban s úgy vélték, hogy a külföld elnémítására újabb „szabad” választást

rendezhetnek. Hiszen — gondolták — a Kisgazdapárt, az otthon maradt Tildyvel, az

új miniszterelnöknek megtett, oroszokkal és kommunistákkal baráti viszonyban

lévő Dinnyéssel, s a már régen társutasnak számító, általában erősen italos

Dobival mint új pártelnökkel, valójában behódolt, s így egy újabb választáson

semmiképpen sem ismételheti meg az 1945-ös döntő sikert. Egy hatalmas, imponáló

polgári többség, illetve többségi párt megakadályozásának reményében azt is

megengedték, hogy több kisebb polgári párt induljon, de úgy, hogy ez a sok párt

a polgári tábort atomizálja. Ezenkívül új választójogi törvényt hoztak, amely a

választójogot erősen leszűkítette. Különféle ürügyekkel csaknem egymillió

szavazót zártak ki a választásból. Nem szavazhatott például az, akit korábban

internáltak, vagy B-listára került, vagy „horthysta”, „fasiszta” stb. volt.

Kizártak a választói névjegyzékből sok papot, szerzetest s szerzetesnőt, sok

apácát azzal a felháborító indokolással, hogy „romlott életet” folytat. Végül a

kommunista belügyminiszter, Rajk megszervezett egy nagyszabású választási

csalást (kékcédula), s a választás napján felbérelt tízezreket teherautókkal

körbeutaztatott: ezek kék szavazócédulájukkal több helyen is leszavaztak — a

kommunista pártra.

Azoknak a tömegeknek, amelyek 1945-ben a Kisgazdapártra szavaztak, természetes

örököse, a kereszténydemokraták mellett, az a „Szabadságpárt” lett volna, melyet

Sulyok Dezső és képviselőtársai az 1946 márciusi kizárásuk után alapítottak. E

képviselők mind a parlamentben, mind választókerületükben mindig kendőzetlenül

feltárták a helyzetet és megbélyegezték a rendőrségi visszaéléseket. Maga Sulyok

Dezső a parlamentben, már Kovács Béla elhurcolása után, a Dinnyés-kormány

bemutatkozásakor, június 12-én többek között rámutatott, hogy Magyarországon

fojtogatják a sajtószabadságot, eluralkodik a terror és a félelem, majd

szószerint kijelentette: „Rendőrállammá alakultunk át, valóságos rendőrállammá,

ahol a rendőrség befolyása nemcsak a közéletre, hanem az egyes emberek

magánéletére is elviselhetetlenül ránehezedik.”[124] Másnap az amerikai

törvényhozásban Joseph Ball minnesotai republikánus szenátor nyilvános

dícséretben emlékezett meg e szavakról s szólt a magyarság súlyos

helyzetéről.[125] Néhány hét múlva, július 1-én a magyar parlamentben a magyar

vörös Danton, Révai József, megszakítva Sulyok egyik beszédét, kifejezetten az

orosz haderőt szólította fel, hogy a szovjetrendszer gyalázása miatt járjon el

Sulyok ellen.[126] Nem sokkal ezután Sulyok Dezső feleségével együtt Nyugatra

menekült, a Szabadságpárt pedig feloszlott.

Márpedig, ha a Szabadságpárt akadálytalanul indulhat, szakértők és

közvéleménykutató vizsgálatok szerint nemcsak akkora többséget kapott volna,

mint 1945-ben a Kisgazdapárt, hanem nagyobbat: 60—65 százalékot. Annál is

inkább, mert a püspöki kar is ezt a pártot támogatta volna. A pártnak rövid

ideig megjelenő lapja, „A Holnap” olyan népszerű volt, hogy elérte a kis

Magyarországon csodának számító 300 000-es példányszámot. De csak néhány szám

jelenhetett meg, akkor a lapot készítő nyomda szakszervezete, kommunista

utasításra, megtagadta a lap kinyomását, megbénítva így a sajtószabadságot. Az

1947-es választáson tehát a legfőbb versenytársat, mely óriási többséget vonzott

volna magához, eleve kiiktatták a versenyből.

Ilyen előzmények s a kommunisták említett előkészületei után a magyar nép 1947

augusztus 31-én járult az urnákhoz. A választási harc elkeseredett volt. A

kommunistaellenes pártok gyűléseit terrorral zavarták, „ütlegelő bandák”

nemegyszer véresre verték a nem-kommunista szónokokat.

Az eddigi koalíció négy pártján (kisgazdák, szociáldemokraták, kommunisták,

parasztpártiak) kívül hat említésre méltó alakulat indult.

A Kisgazdapártból kivált volt miniszterelnökségi államtitkár, Balogh István

„Független Magyar Demokrata Párt” néven külön csoportot alakított. A választási

harcban ezt a pártot a kommunista propaganda feltűnően kímélte, viszont ez a

párt feltűnő élesen támadott más polgári pártokat.

A Kisgazdapártból eltávolított Pfeiffer Zoltán v. igazságügyi államtitkár és

köre megalapította a Magyar Függetlenségi Pártot és lendületes választási harcot

vezetett. Főleg ez a párt volt a Balogh-párt támadásainak célpontja.

Megalakult a Magyar Radikális Párt, amely lényegileg a szociáldemokrata pártból

kiintrikált régi pártelnök, a következetesen antikommunista Peyer Károly mögé

sorakozott fel.

Indult a korábbi, törpe Polgári Demokrata Párt.

Fellépett a köztársasági törvény ellen szavazó Schlachta Margit is, Keresztény

Női Tábor nevű szervezetével.

Last but not least — a legérdekesebb jelenség volt az országos választáson most

először jelentkező Demokrata Néppárt, mely leegyszerűsítve Barankovics-párt

néven vált ismeretessé. Most indult először, jóllehet régi politikai alakulás

volt. 1944 végén létesült. A földreformot követelő katolikus szociális vonal,

Kerkai páter és a KALOT, valamint a Hitlerrel szembeni magyar konzervatív

ellenállás összefogásából született. Magja a Katolikus Szociális Népmozgalom

volt, első neve Keresztény Demokrata Néppárt. A párt elnöke, Pálffy József gróf,

a később, 1945-ben az oroszok által megölt Apor győri püspök unokaöccse volt.

Pálffy kapcsolatban állt a német megszállás alatt illegálisan szervezkedő Magyar

Fronttal, szorosan együttműködött az illegalitásban lévő kisgazdákkal,

szociáldemokratákkal, parasztpártiakkal, sőt, némi lelkiismereti dilemma

leküzdése után, az illegális kommunistákkal is. Pálffy József nagy személyes

bátorságot tanúsított, az ellenállási munkát a német megszállás alatti országban

mindenkor személyes biztonságának veszélyeztetésével végezte.[127] Vele együtt

sok kockázatot vállalt az ellenállásnak Habsburg Ottó által irányított

legitimista csoportja, melynek élén Pallavicini György őrgróf állt. Így például

gyakran Pallavicini palotája volt az ellenállási mozgalom tanácskozó központja,

mert Pallavicini itt rejtegette a szociáldemokrata Szakasits Árpádot, aki a

nagynevű arisztokrata palotájában keresett és talált menedéket.[128] E

keresztény néppárt szervezkedését támogatta Serédi hercegprímás, Apor győri és

Mindszenty veszprémi püspök. Mindszenty kezdeményezte és vállalta az immár

reménytelen és oktalan háború befejezését sürgető memorandum megszerkesztését.

Mindszenty és a püspökök, s a katolikus mozgalom „Dunántúl” nevű akció-programja

bujtatta többek között a Hitlerek által üldözött zsidókat a kolostorokban, s a

mozgalom illegális sajtótermékeket terjesztett. E keresztény ellenállás sokkal

több kockázatos akcióra vállalkozott, mint a többi polgári vagy marxista párt,

lényegesen többet tett, mint pl. az illegális kommunisták.[129] Mégis, vagy

talán éppen ezért, amikor Hitler bukása után a debreceni kormány körül 1945-ben

nyíltan szerveződtek a politikai pártok, a kereszténydemokrata párt működését

nem engedélyezték. Illetve, Debrecen papíron engedélyezte, de Budapesten az

Országos Nemzeti Bizottság, Vas Zoltán kommunista főpolgármester kívánságára,

nem adta meg a működési engedélyt. Csak az 1945-ös választás előestéjén, az

utolsó pillanatban, amikor már késő volt, adtak ki engedélyt, viszont ekkor már

nem lett volna értelme indulni. Így a püspöki kar annak idején a Kisgazdapárt

támogatása mellett döntött.

A párt éléről közben eltávolították az érdemekben oly gazdag Pálffy Józsefet s

egy nagynevű publicista, katolikus értelmiségi, Barankovics István lett,

főtitkári címmel, a párt vezére. A párt programja a pápai enciklikák szociális

elveit hirdette korszerű fogalmazásban; vezetőtagjai között voltak, akik

kapitalista-gyűlöletükben a szocializmusért és államosításért lelkesedtek

(Kerkai), s voltak, akik a szabad piacgazdálkodást hirdették (Kovrig). A

hivatalos pártprogram a kettő közötti középutat képviselte. A párthoz ekkor,

1947-ben több olyan tehetséges fiatal politikus is csatlakozott, aki addig a

Kisgazdapárt tagja volt. Bizonyos, hogy a Demokrata Néppárt indulását Rákosiék

és az oroszok azért tették lehetővé, hogy a Kisgazdapárttól szavazótömegeket

hódítson el. Így is történt.

A kommunisták az 1947-es választás előtt biztosak voltak a diadalban. Úgy

vélték, hogy mivel a hatalmi pozíciók túlnyomó többségével már úgyis

rendelkeznek, s mivel a magyar nép 1945 óta még jobban meg lett félemlítve,

továbbá, mert a kisgazdák szükségszerűen lehanyatlanak s a polgári tábort

atomizálták, végül mivel Rajk belügyminiszter gondoskodott a kékcédulás

csalásról, — végre eljutnak oda, hogy „szabályszerűen”, a „többpártrendszer”

játékszabályaival imponálóan nagy többségi párttá alakulnak. Most is

gondoskodtak azonban arról, hogy az eddigi koalíció négy pártja eleve további

együttműködésre kötelezze magát, lényegileg tehát blokk-választás volt. Egy-két

számítás, pl. a kisgazdák visszaesése, bevált ugyan, de legfőbb számításuk nem:

az eredmény újabb súlyos csalódást hozott a kommunista pártnak.

Minden mesterkedés ellenére mindössze 22.3 százalékot kaptak. Forma szerint

ugyan a „legnagyobb” párt lettek, de az is nyilvánvaló volt, hogy tekintve a

terrort és csalást, ténylegesen annyi szavazatot sem kaptak, mint 1945-ben a kb.

17 százalékkal.

A hivatalos választási eredmény a következő volt:

Kommunisták 22.3 %. Kereszténydemokraták, Barankovics-párt: 16.4 %.

Kisgazdapárt: 15.4 %. Szociáldemokraták: 14.9. Pfeifferék: 13.4 %. Nemzeti

Parasztpárt: 8.3 %. Balogh-párt: 5.2 %. Peyerék: 1.7 %. Schlachta: 1.4 %.

Polgári demokraták: 1 %.

Feltűnően jelentős volt az éppen csak hogy létrejött kereszténydemokraták nagy

sikere; nem volt váratlan a kisgazdák óriási hanyatlása; figyelemreméltó volt a

szociáldemokraták csekély visszaesése és a Nemzeti Parasztpárt csekély

erősödése. Jelentős volt a Pfeiffer-csoport sikere, sőt az is, hogy Schlachta

Margit 4 mandátumot szerzett.

Bár a kommunisták azzal vigasztalták magukat, hogy a koalíció négy pártja együtt

60 százalékot kapott s az ellenzék együttesen csak 40 százalékot, ez az

aritmetika mellébeszélés és önámítás volt annak a pártnak a részéről, amely

látványos többségre tört, de amellyel szemben még mindig az ország választóinak

több mint 77 százaléka nyilatkozott. Az igazi arány nem 60—40, hanem 20—80 volt:

csaknem 80 százalék nem szavazott a kommunistákra.

Ha figyelembe vesszük, micsoda mesterkedéseket folytatott a kommunista párt 1945

óta, ha tudjuk, milyen óriási anyagi eszközök felett rendelkezett, ha számolunk

azzal, hogy milyen megfélemlítő hatása lehetett az összeesküvés! pernek, s végül

tudjuk, hogy az orosz hadsereg még mindig az országban volt, s a választás

szinte totális kommunista manipulációk jegyében történt, nyugodtan mondhatjuk —

e választással a magyar nép meg 1945-nél is nagyobb bátorságot mutatott.

(Csehszlovákiában 1946-ban, orosz megszálló hadsereg nélkül is, az ottani

kommunista párt országosan kerek 38 százalékot kapott, sőt, Cseh- és

Morvaországban (Böhmen, Mähren) 40 %-ot.)

Rákosi Mátyás győzelmi mámort színlelve, de vérző orral és bosszútól lihegve

most már elkezdhette ennek az újabb antikommunista választási eredménynek a

megsemmisítését is. Folytatta a szalámitaktikát.

A Kisgazdapárt már le volt nyesve, most, második nagy operációként a még mindig

független Szociáldemokrata Pártot igyekezett felszámolni, utána pedig a Nemzeti

Parasztpártot. Ezutánra hagyta a mindenféle pártnál hatalmasabb bástya, az

egyház és Mindszenty bíboros megostromlását és ledöntését. Végül még saját

pártjában is kíméletlen nagytakarításra készült, kiirtásra szemelte ki belső

ellenfeleit és az idealista kommunistákat.

Mindezt Sztálinnal a háta mögött, ahogy büszkén mondogatta, mint Sztálin

legkedvesebb magyar tanítványa.

A Szociáldemokrata Párt likvidálása

A Szociáldemokrata Párt bizonyos vonatkozásokban a Kisgazdapártnál is

jelentősebb ellenfele volt, vagy lehetett volna a kommunistáknak. Számszerűleg

és a választási eredmény alapján persze a többségi Kisgazdapárt volt a

hatalomátvétel legnagyobb akadálya. E párt puszta léte és választási sikere

dokumentálta, hogy a kommunista párt nemzeti vonatkozásban mennyire kisebbségben

van. A Szociáldemokrata Párt puszta léte viszont azt dokumentálta, hogy a

kommunisták a munkásosztályon belül is kisebbségben vannak. A Kisgazdapárt

likvidálásával, az 1947-es választás konstrukciójával el kellett jutni oda, hogy

a parlament számszerűleg legnagyobb pártja a kommunista párt; ezt el is érték,

100 mandátummal a legnagyobb frakciót alkották. A Kisgazdapárt már csak árnyéka

volt régi önmagának, s így a magyar politikai színskála legjelentősebb független

erőcsoportja a szociáldemokrácia, illetve a Magyar Szociáldemokrata Párt lett.

Súlyát, még a kisgazdákkal szemben is, növelte két körülmény. Egyik, hogy

nagyobb múltra tekinthetett vissza, a pártot Magyarországon a 19. század végén

alapították, csaknem hat évtizedes múltja volt. A másik, hogy míg a

Kisgazdapártnak nem volt külföldi, európai bekötöttsége, a szociáldemokraták a

nagy nemzetközi mozgalom kapcsolataival és annak öntudatával politizálhattak. A

magyar szociáldemokrácia különleges érdemeket szerzett azzal — s ez történelmi

A Szociáldemokrata Párt likvidálása

érdeme volt —, hogy a 19. század elejétől következetesen küzdött a választójog

kiszélesítéséért. Az Osztrák-Magyar Monarchia magyarországi szociáldemokrata

részlege a k. u. k. szocializmus lehetőségeivel élve már a századfordulón

megalapozta súlyát a magyar politikai életben, de, többek között éppen a

választójog korlátozottsága miatt, jelentős parlamenti erővé nem

emelkedhetett.[130] A két világháború közötti időszakban sem tudott nagyobb

tömegeket maga mellé állítani.

Több mint félévszázados történelmi múlt felemelő büszkeségével s aránylag jó

organizációval a Szociáldemokrata Párt, különösen a Kisgazdapárt felmorzsolása

után, jelentékeny politikai tényező lehetett volna. De ekkor már, részben saját

hibájából, részben a kommunista infiltráció, majd terror következtében a

politikai arénában nem a pompásan vívó bajnok, hanem csak az áldozat szerepe

várt rá.

Saját hibája az volt, hogy 1946. március 5-én, a Nemzeti Parasztpárttal együtt,

összefogott a kommunistákkal és azok kezdeményezésére megalapította a Baloldali

Blokkot. A pártvezetőség ezzel, akarva-akaratlan, hozzájárult az 1945-ös

választás eredményének az átfunkcionálásához. A magyar választópolgár, a magyar

munkásság jelentékeny része 45-ben elsősorban azért adta szavazatát a

Szociáldemokrata Pártra, hogy annak ereje legyen szembeszállni a kommunista

törekvésekkel. A magyar nép 45-ben antikommunista parlamentet akart és hozott

létre. Azzal viszont, hogy a két baloldali, nem kommunista párt már öt hónap

múlva segédkezet nyújtott egy olyan parlamenti konstrukcióhoz, amely a választás

83—17%-os antikommunista—kommunista képletét felborította, s a nagy többségi

pártot a pártközi értekezleteken — s akkoriban a magyar politika kérdéseiről itt

döntöttek — 3:1 arányban kisebbségbe szorította, a parlamenti demokráciát

végzetes útra vitte. Egyúttal azonban a két baloldali párt maga alatt is vágta a

fát, mert a kommunisták fogságába adta magát. E pártok vezetősége azzal érvelt,

s néha még a pártok legjobbjai is elfogadták ezt az érvelést, hogy az igazi

haladás, a nagyszabású reformpolitika, a reakció leküzdésének szükségessége

megköveteli a baloldali egységfrontot, akciófrontot — a polgári többséggel

szemben. A Szociáldemokrata Párt ezzel végleg felrúgta a kisgazdákkal a nehéz

időkben, 1943-ban kötött együttműködési megállapodást, s éppen akkor, mikor arra

a legnagyobb szükség lett volna s helyesebb irányba terelhette volna a

belpolitikai fejlődést. A szociáldemokraták mintha nem ismerték volna az orosz

mensevikek, az orosz szociáldemokraták történetét és sorsát, hogy ti. a

bolsevikok 1918-ban hogyan buktatták meg őket, hogyan kényszerítették ki

1921—22-ben önmaguk feloszlatását, s 1931-ben egy nagy kirakatperben hogyan

semmisítették meg a szociáldemokrácia maradványait is. A Baloldali Blokk

tagjaként a szociáldemokrata pártvezetőség, nem egyszer talán jobb meggyőződése

ellenére, automatikusan részese lett a Kisgazdapárt ismert fojtogatásának,

lemészárlásának, s olyan szégyenletes helyzetbe jutott, hogy hozzá kellett

járulnia a képviselők, majd Kovács Béla kiszolgáltatásához.

A Szociáldemokrata Párttal szemben aztán a kommunisták lényegében ugyanazt a

menetrendet és eszközöket alkalmazták, mint a Kisgazdapárttal szemben:

infiltráció, polarizáció, oroszokkal való megfélemlítés, lélekvásárlás.

Hogyan kezdődött?

Az egyik legöntudatosabb s a szociáldemokrata hagyományokra legbüszkébb fiatal

politikust, Szélig Imrét az 1947-es választások előestéjén egy szovjet őrnagy

látogatta meg. Nem akármilyen őrnagy, hanem a Cseka-utód NKVD egyik őrnagya. Már

későre járt, közeledett az éjszaka. Az őrnagy azt tudakolta: Szélig miért

ellenzi, hogy a választáson szociáldemokraták és kommunisták közös listán

induljanak, miért ellenzi a „munkásegységet”, a két párt egyesülését? De ennél

is fontosabb volt az őrnagy számára, hogy vajon Szélig a választások után, s a

Vörös Hadseregnek Magyarországról való kivonulása után nyilvánosságra hozza-e az

orosz atrocitásokról gyűjtött adatait? Az őrnagy e kérdése az akkori helyzetben

már nyílt fenyegetésnek számított, a látogatás pedig zsarolásnak. Befejezésül az

őrnagy kérte Széliget, másnap adja vissza a látogatást, találkozzék vele

megadott helyen, de erről ne értesítsen senkit, a dolognak titokban kell

maradnia. Ő, az őrnagy majd kocsival jön Széligért. Szélig mindjárt másnap

tiltakozást juttatott el Puskin orosz nagykövethez, kérve, hogy ha vele

tárgyalni akarnak, ez hivatalos helyiségben történjék és ne éjnek idején. Puskin

azt a meglepő választ adta, hogy Széliget nyilvánvalóan a Hitlerékhez szegődött

Vlasszov tábornok ellenforradalmár ukránjai akarták elrabolni, azért, hogy ezzel

a Szovjetuniót kompromittálják. „Sajátságos azonban — írja Szélig —, hogy a

Puskin követnél tett tiltakozás után az állítólagos vlasszovista nem jelent meg

az előzetesen megállapított találkán. Jólinformált „ellenforradalmár”

volt.”[131]

Szélig megfélemlítésének kísérlete nyilván azzal a szándékkal történt, hogy híre

menjen s fokozza a bizonytalanságot a szociáldemokrata táborban. A pártban

azonban ekkor még abszolút többsége volt annak, hogy a szociáldemokraták őrizzék

meg szervezeti önállóságukat s a választáson is ez érvényesüljön. Bár a pártban

ekkor már erősen tevékenykedett a kommunisták járszalagján mozgó baloldal,

tömegbázissal egyáltalán nem rendelkezett. A kommunistákkal való fúzió

leghatározottabb ellenzője ugyanis a Szociáldemokrata Pártban — a munkásság

volt. A valóságos fizikai dolgozók szociáldemokrata gyűrűjét a kommunisták

sohasem tudták áttörni. A gyárakban, az üzemi választásokon a kommunistákkal

szemben mindig a szociáldemokrata lista győzött. E munkásságra támaszkodva a

pártvezetőség nemrégiben még sikerrel verte vissza azt a kommunista

próbálkozást, hogy a Szociáldemokrata Pártot is, habár egyelőre csak

szőrmentében, belekeverjék az összeesküvési perbe. Rajk belügyminiszter ugyanis

az első pártközi értekezleten, januárban, arról beszélt, hogy terhelő adatok

merültek fel Szeder Ferenc és Takács szociáldemokrata politikusok ellen is. A

párt ekkor mindjárt a sarkára állt és nem volt hajlandó belemenni a veszedelmes

játékba, hogy akárcsak egyetlen jelentős tagjának „bűnösségét” is elfogadja. A

kommunisták akkor meghátráltak, a fő falat ekkor még nem a szociáldemokrata,

hanem a Kisgazdapárt volt.[132] De ez a határozott önvédelem nem változtat azon,

hogy a szociáldemokrácia a Kisgazdapártot cserbenhagyta, s hogy az összeesküvés

tényét, annak kisgazda vonatkozásait a szociáldemokrata pártvezetőség mindig

Rákosiék szellemében és javára értékelte. „A megfélemlített Szociáldemokrata

Párt segédkezet nyújtott a nagy, erős demokratikus párt (a Kisgazdapárt)

felhasogatásához. Csak az 1947 aug. 31.-i választás után jött rá, hogy a

kommunisták mennyire visszaéltek vele” — mondja azoknak az éveknek egy jószemű,

tudós megfigyelője.[133]

Az 1947-es választás ugyanis bizonyos értelemben szociáldemokrata-kommunista

birkózás volt s azzal végződött, hogy a szociáldemokraták úgy érezték: a

kommunisták kijátszottak, megcsalták és becsapták őket. Suttogó propagandával a

kommunisták elterjesztették a hamis hírt, hogy a szociáldemokrata pártvezetőség

elhatározta a párt beolvasztását a kommunista pártba, aki tehát okos, egyenesen

a KP-ra szavaz.[134] A kékcédulás választás lényege az volt, hogy Rajk

belügyminiszter 400 000 ilyen cédulát nyomatott s ebből 300 000-et megbízható

kommunisták között osztott szét. Volt olyan kommunista ügynök, aki egymaga 156

kék szavazócédulát kapott s ezzel járta végig járása szavazóhelyiségeit. A

szociáldemokraták úgy vélték, a csalás egyedül ellenük irányult. Már 1945-ben az

történt, hogy a belügyminisztérium utólag Zala megyében korrigálta a választási

eredményt Rákosi Mátyás javára, s így, jóllehet a szociáldemokraták akkor

országosan százalékban többet kaptak, mint a kommunisták, a parlamentben mégis

eggyel kevesebb képviselőjük lett. Ez a 45-ös zalai seb azóta is égett a

szociáldemokraták testén, de most, 1947-ben végleg felszakadt minden seb, mert a

párt megállapította, hogy a kommunisták kékcédulás csalása a Szociáldemokrata

Pártot kereken negyedmillió szavazattól fosztotta meg. Ez volt az a pillanat, és

mozzanat, amely a szociáldemokratákat cselekvésre késztette. A párt országos

választmányán kibuktatták a kommmunistabarát és oroszbarát elemek nagy részét,

új főtitkárnak pedig a szociáldemokrata önállóság és nemzeti függetlenség

törhetetlen szóvivőjét, Bán Antal iparügyi minisztert választották meg. Bán

feladata az lett volna, hogy a Rákosiékkal szövetkezett pártellenes elemeket

kizárja s a kékcédulás csalás miatt jóvátételt követeljen a kommunistáktól.[135]

Az akció megindult, két szinten, felül és alul egyaránt. Fent az történt, hogy a

kormányban sztrájkba léptek a szociáldemokrata miniszterek. Lent pedig, hogy

megmozdultak Budapest munkáskerületei: a főváros körüli munkásövezetből a régi

szervezett szociáldemokraták vezetésével erős tömegek vonultak a belvárosba s

nagy tüntetésen követelték azok kizárását, akik a párt függetlenségét el akarják

adni a kommunistáknak.

Kovács Béla februári elhurcolása óta a megszálló Vörös Hadsereg és

főparancsnokai már nem igyekeztek annyira leplezni, hogy bele-beleavatkoznak a

magyar belügyekbe. Most is, a régi szociáldemokrata munkásság nagyszabású

felvonulása után azonnal megkezdődött a nyílt fenyegetés. A Vörös Hadsereg

főparancsnoka kijelentette: a tüntetés a Szovjetunió ellen irányult. A moszkvai

„Pravda” cikksorozatot kezdett a magyar szociáldemokraták baloldalának a

dicséretére. A koronát azonban maga Sztálin tette fel, mégpedig Szakasits Árpád

fejére. A nagyválasztmány által megkopasztott Szakasitsnak ugyanis a

generalisszimusz személyesen küldött dísztáviratot, magasztalva

kiválóságát.[136]

Ez volt az egyik ellenhúzás, a másik aztán már vérre menő: megmozdították az

utcát. Szervezett bandák hatoltak be a Szociáldemokrata Párt székházába s

kórusban gyalázták a mérsékelt vezetőket: „Vesszen Kéthly! Vesszen Szélig!” A

párt oroszbarát baloldala aztán, mivel a munkásság nem állt melléje, a

kommunistáktól kapott bandákat és tömegeket. Ilyen „kölcsönkapott tömegek”

vonultak fel például a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom (SZIM) kongresszusára,

hogy a baloldal javára befolyásolják a tisztikari választást.

Orosz fenyegetés, valamint az utca mozgósítása után a párt baloldalának kellett

nyíltan kilépnie a színre. Ez meg is történt, az ún. szilveszteri határozattal.

A párt budapesti főcsoportja közleményt adott ki s ebben felhívta a

szociáldemokratákat a baloldal és a Szovjetunió „fenntartás nélküli”

támogatására. A „tömegeket” ismét Rákosiék szállították, ezen gyűlések sorozatán

követelték, hogy a Szociáldemokrata Pártból távolítsák el „a munkásosztály

árulóit.” Évtizedes, elsőrangú szocildemokratákra és szakmunkásokra sütötték rá

„a munkásosztály árulója” bélyegét. A rendőrség is működésbe lépett, százával

tartóztatott le régi szociáldemokratákat.

A kisgazdákat megnyomorító „összeesküvési”-pernek megszületett a

szociáldemokrata megfelelője, a „Kelemen-per.” Kelemen Gyula az iparügyi

minisztérium államtitkára volt, vagyis Bán után a legfontosabb ember. És ahogy a

kisgazdák esetében először nem Nagy Ferencet, az első embert lőtték le, hanem a

másodikat, Kovács Bélát, most ugyanez ismétlődött meg a szociáldemokrácia

jobboldala ellen: Bán helyett egyelőre Kelement vették tűz alá. Az iparügyi

minisztériumot a kommunista sajtó jóideje azzal vádolta, hogy korrupt, sőt ami

ennél súlyosabban esett a latba, szabotálja a termelést és külföldi

fegyverkiajánlásokkal foglalkozik.[137] Kelemen Gyula a Szociáldemokrata Párt

Végrehajtó Bizottságának is tagja volt, letartóztatása tehát nyílt, véres

hadüzenet volt a független szociáldemokratáknak. Rövidesen egy halálos és egy

életfogytiglanra szóló ítéletet hoztak, — hogy tökéletes legyen a

szociáldemokraták megfélemlítése, hogy a párt „tanuljon meg reszketni.” Ebben az

időben alakult újjá a kommunisták nemzetközi szervezete, a Kominform is, amely

nemzetközi szinten heves támadásokat intézett a nyugati szocialista pártok

vezetői ellen. Magyarországon a baloldal ezt is felhasználta a jobboldal ellen.

A Kelemen-per mellett nagy rendőrségi előkészület folyt egy másik, a

szociáldemokrácia legrégibb gárdáját sújtó per létrehozására is: Peyer Károly

ellen terveztek bírósági akciót.[138] Peyert a párt centruma kilépésre

kényszerítette, mivel 1947 tavaszán 4 képviselőtársával együtt memorandumban

szólította fel a pártvezetőséget, hogy vessen véget a Baloldali Blokk

támogatásának. Peyer és köre igyekezett a pártot visszavinni a kisgazdákkal

1943-ban kötött megállapodáshoz s következetesen hangoztatta, hogy

Magyarországot a jelen helyzetben csak a kommunistákkal szembeni egységfront

mentheti meg a totális bolsevizálástól.[139] A párt centruma (Kéthly, Böhm

Vilmos, Szélig, Bán) ekkor elkövette ugyanazt a hibát, mint annak idején a

Kisgazdapárt Sulyok kizárásával: távozásra szólította fel a párt régi, évtizedes

veteránját, Peyert, s a 47-es választáson megtagadta tőle még a képviselői

jelölést is. így került Peyer a radikális párt listáján a parlamentbe. A

kommunisták addig, amíg Peyer a pártban volt, elsősorban az ő személyében mindig

támadták nem a Szociáldemokrata Pártot, hanem annak „jobboldalát.” Mihelyt

azonban a centrum kizárta Peyeréket, a kommunista propaganda egyszerre a

centrumot nevezte ki „jobboldalnak”, s a polarizáció ezzel egyszerű és tökéletes

lett: jobboldal és baloldal. A centrum ezzel tért vesztett és nehéz helyzetbe

került.[140] A Peyer-csoportot a rendőrhatóságok kémkedéssel vádolták. Peyer

Károly még időben külföldre menekült, de 1948 tavaszán 14 személyt állítottak

bíróság elé. Egy halálos ítélet született, egy tizenöt évre szóló, s több kisebb

büntetés. Peyer Károlyt távollétében 8 évre ítélték. A budapesti amerikai

követség egyik tisztviselőjét is elítélték. Az ügyet egyben felhasználták a

sajtószabadság elleni akcióra is: kiutasították Magyarországról John McCormack

kitűnő újságírót, a „New York Times” tudósítóját, aki előzőleg már a kisgazda

„összeesküvési” per idején is a való helyzetet ábrázoló jelentéseket küldött

lapjának. A Peyer-per néven lebonyolított akció célja is az volt, hogy megtörjék

a szociáldemokrácia gerincét.[141]

Ezzel az egész mechanizmussal végülis sikerült fokozatosan háttérbe szorítani a

centrumot és előtérbe hozni a baloldalt. Ennek kulcsszemélyisége, Szakasits

Árpád állítólag nem szívesen adta fel a független szociáldemokrácia gondolatát,

de jellemgyengesége és zsarolhatósága következtében a kommunisták foglya

volt.[142] Rákosiék ugyanis összegyűjtötték Szakasitsnak a háború alatt, a német

győzelmek idején írt szovjetellenes cikkeit s közölték vele, hogy a gyűjtemény

alapos. A baloldal másik főszemélyisége a jó demagóg Marosán György volt, akit

hiúságánál fogtak meg: a hajdani péksegédet (mester sohasem lett belőle) az

orosz tábornokok barátságukkal tüntették ki, Puskin nagykövet pedig elhitette

vele, hogy őt tekinti legfőbb politikai tanácsadójának, s hogy hízelegjen neki,

nemcsak a magyar belpolitikáról kérdezősködött nála, hanem világpolitikai

kérdésekben is tanácsát kérte…[143] Riesz István, a vérgőzös

igazságügyminiszter[144] eleve a kommunisták pórázán függött s mert szerette a

kényelmes életet, jó eszköznek bizonyult a kezükben.[145] Rónai Zoltán pedig már

1945-ben kommunista párttagságot kért, de Farkas Mihály, a moszkovita

főfunkcionárius rávette, hogy színleg maradjon szociáldemokrata.

Ez a baloldali négyesfogat — Szakasits, Marosán, Riesz, Rónai — 1948

februárjában elérkezettnek látta az időt a párton belüli puccs végrehajtására.

Szakasits bizonytalankodott, nem merte átlépni a Rubikont, nem merészelte

ország-világ előtt kimondani, hogy a Szociáldemokrata Pártnak meg kell szűnnie.

Ezért Puskin és Marosán úgy intézte, hogy Szakasits meghívót kapott a

Szovjetunióba s azzal kecsegtették, hogy maga Sztálin is beszélni óhajt vele.

Szakasits elutazott, Marosán pedig kézbevette a gyeplőt. Február 18-ra

meghirdette a nevezetes sportcsarnoki gyűlést. Úgy rendezték, hogy

A Nemzeti Parasztpárt vége

pártigazolványt nem kell felmutatni, s így nagy tömegekben kommunisták vonultak

fel az arénába és megszállták a jobb helyeket.[146] Az ő kiáltozásuk

szolgáltatta aztán a helyeslést azokhoz a bejelentésekhez, hogy 11

pártvezetőségi tagot kizárnak és 35 szociáldemokrata képviselőt (a 67-ből)

eltávolítanak a parlamenti frakcióból. Mindezt, még a nagygyűlés előtt, mint a

párt egyik főtitkárhelyettese, Marosán György vitte véghez, a pártvezetőség több

tagjának kijátszásával vagy mellőzésével.

Szakasits Árpád közben Moszkvában szívélyesen diskurálgatott Sztálinnal. A

ravasz georgiai úgy játszott vele, mint macska az egérrel, s egy kedélyes

pillanatban elejtette a mondatot Szakasits előtt, hogy „Magyarországnak szüksége

van egy erős szociáldemokrata pártra.” Szakasits hazatérvén Budapestre, s nem

tudván, hogy Marosán milyen fait accompli-t teremtett, első nyilatkozatában

fennen hangoztatta: „Azzal a meggyőződéssel térek vissza Moszkvából, hogy a

magyar szociáldemokrácia nem veszett el, hanem jövője van.”[147] Ekkor azonban

Puskin nagykövet hamar észretérítette, megmagyarázta neki, hogy Sztálin csak

mint udvarias házigazda akart kedveskedni Szakasitsnak s amit a generalisszimusz

mondott, az nem érvényes Magyarország vonatkozásában. Szakasits Árpád erre nem

sokat teketóriázott, hanem mindjárt másnap írt egy lendületes cikket a

szociáldemokrata pártlapban, amelyben megmagyarázta, hogy a szociáldemokráciának

Magyarországon nincs jövője s az egyetlen út: fúzió a kommunistákkal.[148]

A fúzió! Elegánsan így nevezik a tényt, hogy a kommunisták likvidálták a

Szociáldemokrata Pártot. A fúzió azonban több volt, mint egyesülési aktus:

guillotine volt, politikai nyaktiló. Február 18-át követte március 6-a, a párt

kongresszusa, amely most már formálisan is, elvben kimondotta a fúziót. Március

6-át követte június 12-e, amikor a két párt, kommunista és szociáldemokrata,

ünnepélyesen összeölelkezve egyetlen párttá olvadt össze Magyar Dolgozók Pártja

néven. A dátumok között aztán dolgozott a nyaktiló: először kizártak a

Szociáldemokrata Pártból 40 000 tagot, ez volt az eljegyzési ajándék a

kommunisták számára. Aztán kizártak újabb 50 000-et, ez volt a nászajándék. Ezt

követte 200 000 régi szociáldemokrata kizárása a közös pártból. A kizárás

automatikusan állásvesztéssel járt. A felfalt párt volt funkcionáriusai közül

többet rendőri felügyelet alá helyeztek, a centrum vezéregyéniségét, Kéthly

Annát háziőrizetbe vették. Bán Antalt és Szélig Imrét emigrációba küldték, a 67

főnyi képviselőcsoportnak több mint a felét kiebrudalták, megfosztották

mandátumától. Az új, egyesült párt vezetőségében a szociáldemokratákat a

tehetetlen kisebbség sorsára kárhoztatták: az MDP Politbürójának 14 tagjából

csak 5 volt szociáldemokrata, a 66 tagú Központi Bizottságban pedig csak 20.

De még évekig folyt a „munkásság”, a „munkásosztály” megtisztítása az „áruló”

szociáldemokratáktól. Külön fejezet, mint majd látni fogjuk, milyen dicstelen

véget értek s mily nagy árat fizettek a kommunistákat kiszolgáló Szakasits,

Marosán és Riesz. Ennél fontosabb azonban, hogy mikor Rákosiék azt hitték,

diadalmaskodtak, látniok kellett, hogy csak a Szociáldemokrata Pártot sikerült

megölniök, de nem a szociáldemokráciát. Ezért 1950-ben újabb hajtóvadászatot

rendeztek a „munkástestvérek” ellen. Rákosi Mátyás a nyár elején bejelentette,

hogy az üzemeket, üzemi tanácsokat meg kell tisztítani a szociáldemokratáktól.

Egy gyűlésen követelte, hogy „az árulókat érdemük szerint meg kell

büntetni.”[149] Nem sokkal ezután bebörtönözték Kéthly Annát, és titkos

letartóztatásokkal kivonták a forgalomból a régi szociáldemokrata gárdát (Szeder

Ferenc, Valentiny Ágoston, Takács Ferenc, stb.). Állítólag ezer embert vettek

őrizetbe.[150] Rákosi Mátyás az újabb szociáldemokrataellenes kampányt azzal

indokolta, hogy ezek az „árulók” kémkedést folytatnak az angol Labour Party

megbízásából. A fúziót annak idején létrehozó baloldaliakat pedig megvádolta,

hogy csak taktikából csatlakoztak az egyesült párthoz, azért, hogy belülről

bomlasszanak és szabotáljanak. Most már, hogy nem volt Szociáldemokrata Párt,

Rákosi a szociáldemokráciát kárhoztatta s azt fejtegette, hogy a

„szociáldemokrácia a kapitalizmus ügynöke a munkásmozgalomban.”[151]

1948. június 12-ét, a kikényszerített fúzió napját a kommunista rendszer

„történelmi sorsforduló”-nak nevezte s a pártsajtó egyöntetűen hangoztatta: e

napon dőlt el véglegesen, hogy Magyarország a szocializmus útjára lépett. Kéthly

Anna ugyanerre a napra azt mondotta: ekkor dőlt el végleg, hogy Magyarország

lelép a demokrácia útjáról.[152]

1948. június 12-e óta Magyarországon nincs szociáldemokrata párt. A párt, amely

a kommunisták által feudálisnak fémjelzett Magyarországon, Ferenc József császár

és király monarchiájában megalakulhatott, szervezkedhetett és politikai

küzdelmeket vívhatott; amely a „fasiszta” Horthy-korszakban független párt volt

a parlamentben és irányíthatta a szabad szakszervezeteket; ez a párt, a Magyar

Szociáldemokrata Párt a „haladó” kommunizmusban, a munkásállamban megszűnt

létezni.

Életét kioltották. Nincs többé. Fuit.

A Nemzeti Parasztpárt vége

A Kisgazdapárt lemorzsolása és megjuhászítása s a Szociáldemokrata Párt

megszüntetése után már csak gyerekjáték volt és pusztán idő kérdése, hogy mikor

temetik el a koalíció negyedik, s a Baloldali Blokk harmadik pártját, a Nemzeti

Parasztpártot.

A párt legnagyobb formátumú politikusa, Kovács Imre 1947 február 25-én, azonnal

Kovács Béla elhurcolása után levelet írt pártja elnökségének, egyenesen Veres

Péternek, s bejelentette, hogy kilép a pártból. Kovács Béla elhurcolását a

parasztpárti főtitkár a magyar szuverenitás olyan megsértésének tekintette, mint

előzőleg az 1944. március 19-i német megszállást. „Többé nem akartam közösséget

vállalni azzal a koalícióval, amely a hazaárulás útjára lépett” — állapította

meg Kovács Imre.[153] A 47-es választáson a Balogh-párt listáján, de mint

független képviselő indult. Kísérletet tett a maradék kisgazdák és a Balogh-párt

összegyúrására s a koalíción belüli, ezúttal a kommunistákat a szélsőbalra

leszorító blokk létrehozatalára, de ez meghiúsult. Néhány bátor parlamenti

felszólalás után, 1947 nov. 4-én a „Szabadság” című kommunista lapban ezt

olvasta: „Kovács Imre összeesküvése Pfeiffer Zoltánnal a népi demokrácia

megdöntésére.” Még aznap este egyik volt barátja megjelent nála s elmondotta,

most jön az Andrássy-út 60-ból, ahol három hete kínozták és ellene, Kovács Imre

ellen gyűjtöttek terhelő adatokat. Ezekután november 18-án a Nemzeti Parasztpárt

egyik alapító tagja, Kovács Imre, Prágán keresztül Svájcba menekült.

A párt elnöke, Veres Péter hosszú időn át azt magyarázta pártja elégedetlenkedő

elemeinek, akik a kommunistákkal való szövetkezés megszakítását kérték, hogy

legyenek türelemmel, rövidesen eljön az idő, mikor „megcsináljuk a sasszét

jobbra.”[154] De közben a párt egyre inkább balra csúszott, a pártvezetőségben

vagy a szélesebb körű pártfórumok előtt mindig Veres Péter volt az, aki végülis

elfogadtatta Rákosiék kívánságainak teljesítését. Az összeesküvési perben néhány

parasztpártit is letartóztattak. Ellentétben a szociáldemokratákkal, Veres Péter

nem szegült szembe, hanem vállalta a hallgatást. Hallgatásáért a kommunisták

miniszteri tárcát ígértek neki.[155] Meg is kapta, honvédelmi miniszterré

nevezték ki. Ez a kinevezés felért egy nyilvános szerencsétlenséggel,

mindenekelőtt Veres Péter és pártja számára. A katonai szakértelemmel egyáltalán

nem rendelkező parasztíró a honvédelmi miniszter székében a gúnylapok célpontja

lett és köznevetség tárgya, valószínű, hogy a kommunisták célja éppen ez volt, a

Nemzeti Parasztpárt elnökének lejáratása. (Akkoriban járta az a vicc

Magyarországon, hogy az éppen folyó arab— izraeli háborúban nagy fordulat

várható az arabok javára, mert —Izrael Veres Pétert hívta meg fővezérnek.) A

kétesértékű jutalmazás azonban csak szemfényvesztés volt, a jutalmat csakhamar

követte a bunkó, amellyel lesújtottak Veres Péterre, s amellyel agyoncsapták a

Nemzeti Parasztpártot is. A bunkót Rákosi Mátyás és a Parasztpártba beépített

két szimpatizáns, Erdei Ferenc és Darvas József népi író fogta marokra.

A párt tagjai mindig is gyanakodtak, hogy Erdei és Darvas tulajdonképpen a

kommunisták megbízottja. Kovács Imre nyíltan megvádolta csoportjukat, hogy

alávetették magukat a kommunista pártnak és a Nemzeti Parasztpártot a

kommunisták leányvállalatává degradálták.[156] Erdei és Darvas politikája,

melyet a pártelnök, Veres Péter sohasem ellensúlyozott megfelelően, a párttagok

és a választók körében is visszatetszést szült s így a párt döntő pillanatokban

mindig ájult maradt s kétértelmű helyzetéből nem tudott szabadulni.[157] Amikor

1946 tavaszán ez a párt is csatlakozott a Baloldali Blokkhoz, akadtak a pártban,

főleg azonban a Parasztszövetségben, akik szerették volna létrehozni a

„parasztegységet”, más szóval a Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt

közeledését. Ez logikus társulás lett volna, mindkettő a parasztság különböző

rétegeit egyesítette a még mindig erősen agrárjellegű Magyarországon. De Veres

Péter, hosszas tárgyalásokon, megakadályozta a parasztegység létrehozását. Veres

már 1945-ben inkább éket akart verni a Kisgazdapárt és a Parasztszövetség

közé.[158] Míg egyfelől arról beszélt, hogy a parasztegység kívánatos, másfelől

leszögezte, hogy ez lehetetlen. Veres állásfoglalása végső kihatásában a

kommunisták malmára hajtotta a vizet, mert polarizálta a paraszti társadalmat,

vagyis paraszti fronton segítette Rákosi megosztó taktikáját és technikáját. A

nagy belpolitikai válságok idején Veres és köre mindig a pártegység megőrzésének

szent és sérthetetlen elvét hozta fel érvül ahhoz, hogy végülis egy-egy

kommunista követelést teljesítsenek. Inkább engedjünk, de ne veszélyeztessük a

pártegységet — ez a jelszó volt az a mechanizmus, amely ezt a jobb sorsra

hivatott pártot végül is azzá tette, amivé Erdei és Darvas kezdettől fogva

akarta: a kommunista párt leányvállalatává.

A párt tagjai között s a párt ideológiai hátterét jelentő írói világban sokan

voltak olyanok, akik a magyar megváltást sohasem várták a bolsevizmustól; voltak

kiváló és becsületes elmék, akik egy szabad Magyarországon egészséges és

demokratikus átalakulás és új rend oszlopai lehettek volna. Voltak, akik a

koalíciós viharok közepette is, e pártra támaszkodva kiváló munkát végeztek,

például a kultuszminiszterré kinevezett Keresztury Dezső. Ő még a párt

befolyásos köreivel szemben is igyekezett akadályozni a katolikus iskolák elleni

kommunista rohamot. Sikerült neki, toleranciájával és higgadtságával jó

kapcsolatokat teremteni az egyházakkal is.[159] Keresztury valamikor az

időközben az ország prímásává emelkedett Mindszenty József tanítványa volt s a

prímás most is, s még évtizedek múlva is, kitüntette jóindulatával, később

pedig, már mint száműzött bíboros, így emlékezett róla: „A történeti hűségnek

tartozunk annak megállapításával, hogy Keresztury Dezső a ravasz

pártmesterkedések közben mindig dicséretes magatartást tanúsított s inkább

megvált a miniszteri tárcától, mint hogy bábszerepet töltsön be a kommunisták

szolgálatában.”[160] A miniszter lemondása azonban nem automatikusan történt,

annak számos előzménye volt, nevezetesen, hogy a kommunisták és

szociáldemokraták hevesen támadták kiegyensúlyozott iskolapolitikáját.

Ellenfelei támadták, saját pártja viszont nem védelmezte elég erélyesen, ezért

nem tudott maradni az oly fontos feladat, a közoktatásügy élén. Csak egy évig

lehetett miniszter.

A Nemzeti Parasztpárt legjobbjai között is voltak, akik hittek abban, hogy a

45-ös konstrukcióval a kommunisták, ha akarták, ha nem, a demokrácia ügyét is

szolgálták, így pl. a földreform létrejöttével és a tanácsrendszer

bevezetésével. Előbbi — mondották — feloldotta a paraszttársadalom évszázados

dermedtségét, utóbbi pedig a „századokig bürokratákkal kormányzott népet az

önkormányzat iskolájába íratta be.”[161] Ez a szemlélet, bármily tisztességes

látásmódból fakadt is, a Parasztpártban megkönnyítette azok dolgát, akik a

többségi párthoz, a Kisgazdapárthoz való közeledés helyett a kommunistákkal

szembeni engedékenység útjára akarták vinni a pártot. A pártnak a kommunisták

mellé sodródásában a fő mozgató persze az infiltráció volt (Erdei), majd a

karrierizmus (Darvas), végül a megfélemtítés (összeesküvési per). De szerepet

játszott a minden önzéstől vagy egyéni számítástól mentes, tisztára ideológiai

meggyőződés is, idealista, fiatal népi-kollégista, paraszti származású

intellektuelek parasztradikalizmusa, a radikális társadalmi reform

szükségességének szent meggyőződése. A legkitűnőbbek között is voltak, akik úgy

vélték, hogy 1945-tel Magyarország ezeréves feudális abroncsoktól szabadult, s a

főellenség ez a múlt, ennek visszatérését kell megakadályozni; vagyis: a

főellenség a reakció és a főfeladat a múlt maradványainak felszámolása. Ennek

révén ideológiailag és terminológiailag is befutottak a kommunisták utcájába,

taktikailag pedig melléjük szegődtek, aztán fogságukba estek. Az ezeréves

feudális múltra szegezve tekintetüket, nem vették észre, hogy a jelenben olyan

birkózás, olyan hatalmi harc folyik, a kommunista hatalomátvétel olyan borzalmas

korszak kezdete, amely mögött ezer esztendő minden negatívuma elbújhat. A

paraszt-radikalizmus eszméi még antikommunista parasztpárti politikusok is arra

vezettek, hogy az 1918-as orosz bolsevista forradalmat haladásnak tekintsék: „Az

egész szovjetforradalom nem más, mint az összes közbülső keleteurópai népek

idevágó erőfeszítéseit sikeresen túlhaladó nagy történelmi vállakózás az orosz

népnek a keleti társadalmi fejlődés zsákutcájából való kihozására.”[162] Ezek a

parasztpárti gondolkodók elvetették ugyan a Szovjetuniónak való behódolást, de

hittek abban, hogy a kommunista pártban igen nagy azoknak a száma, akik a magyar

függetlenségi gondolat legteljesebb és legőszintébb hívei.[163]

A demokráciát váró jóhiszemű elemek azonban a pártban mindinkább háttérbe

szorultak s Rákosi machiavellizmusának a talaján elképzeléseik jámbor óhajjá

váltak. Ezek a parasztpárti idealisták valószínűleg éppúgy nem tanulmányozták

vagy nem tanulták meg az oroszországi parasztmegváltó forradalmárok, a

narodnyikok történetét, ahogy a szociáldemokraták elfelejtették a mensevikek

kálváriáját. Így aztán a Baloldali Blokkhoz való csatlakozásával ez a párt is,

alapítóinak jobb meggyőződése ellenére, Magyarország bolsevizálásának egyik

csavarja lett. Mikor pedig a mór megtette kötelességét, Rákosi Mátyás

könyörtelenül lesújtott és végetvetett a parasztradikalizmus álmodozásának.

Az okot, az ürügyet éppen Veres Péternek egy, 1948 nyarán megjelent könyve

szolgáltatta. Bizonyos persze, hogy a könyv csak ürügy volt, s ha nem jelenik

meg, akkor is bekövetkezik, ami készült — a parasztpárt likvidálása. Hiszen

befejeződött a Szociáldemokrata Párt eltemetése, soron volt a koalíció utolsó

pártocskája. Veres Péter „A paraszti jövendő” című könyvében világosan állást

foglalt amellett, hogy a jövendő a szocialista jövendő. De szükségesnek vélte,

hogy a nagy államosítások mellett maradjon valamelyes magánszektor is; arról

írt, hogy a kisparaszti gazdálkodásnak teret kell biztosítani. Egészében véve

Veres Péter a szocializálások és a szocializmus szellemében beszélt, hasonló

írások akkoriban tucatjával jelentek meg Magyarországon, ezért tehát nem lett

volna olyan „felháborító”, mint amilyennek a kommunisták csakhamar deklarálták.

De Rákosi Mátyás személyesen támadt neki az új Veres-könyvnek, s ahogy a

kisgazdák elleni roham idején ott megszólalt a Fórum-csoport, s a

szociáldemokraták elleni hadjárat kezdetén náluk is megfújta a harsonát a

Szakasits-csoport, úgy most itt, Rákosi visszhangjaként nekitámadt Veres

Péternek Darvas és Erdei. Darvas látszatra védett, de úgy megvédte Veres Pétert,

hogy az belesántult. Veres Péter — írta Darvas — nem rokonszenvez a

Rövid rekviem

nagyparasztokkal, kulákokkal, jó szocialista, de rosszul fogalmaz, kétértelmű és

homályos.[164] Erdei nem volt ilyen szofisztikus, nyíltan helytelenítette Veres

tételeit s leszögezte, hogy csak a mezőgazdaság teljes kollektivizálása, csak a

teljes szocialista út járható.[165]

A támadások hatására Veres Péter nagy részében visszavonta tételeit s

elkedvetlenedve üdülni ment. Ott aztán, „procul negotiis”, a Bakony-hegység

bukolikus magányában ez a változatos életű parasztíró úgy döntött, hogy lemond

miniszterségéről. De a pártelnökségről nem mondott le, hanem nevét adta ahhoz,

hogy ezután már minden úgy történjék, ahogy Erdei Ferenc és Darvas József

akarja. Egy év sem telt belé, 1949. február 1-én a Nemzeti Parasztpárt megszűnt

létezni.

Rövid rekviem

1949 februárjában Magyaroszágon elhatározták, hogy létrehoznak egy új

intézményt, amelynek a neve: Magyar Függetlenségi Front. Ebbe az organizációba

olvasztották be a többi pártot, ez volt a közös fedél, amely alá betámolygott a

Kisgazdapárt is. Ez az aktus gyakorlatilag az egykor független pártok

autonómiájának a teljes feladását jelentette. A Magyar Függetlenségi Front

alakulási indulója a független pártok gyászindulója volt. Egyben a parlamenti

demokrácia, a többpártrendszer végleges temetése.

Az 1945. november 4-i választás óta még csak három év s négy hónap telt el. Ha

történelmi távlatból s az akkori történések alapos ismeretében vizsgáljuk ezt a

csaknem három és féléves sorsdöntő időszakot, arra a végkövetkeztetésre kell

jutnunk, hogy annak legvégzetesebb eseménye vagy dátuma nem a Sulyok-kizárás,

nem is az összeesküvési per, nem is a szocialisták megsemmisítése a fúzióval, s

nem a Nemzeti Parasztpárt szertefoszlása. Mert mindez csak következmény volt.

Elkerülhetetlen következménye egy másik dátum által jelzett aktusnak. A dátum:

1946. március 5. Az esemény, amely e napon történt: a Baloldali Blokk

létrehozása.

Hogy ez megtörténhetett, az a koalíciós időszak, de a háború utáni egész magyar

történelem sorsát is végzetes irányba terelte. Mert ekkor lett először és

döntően meghamisítva az 1945-ös választás eredménye, a valódi népakarat. A nép

akarata volt, hogy a kommunista párt és a kommunizmus kisebbség legyen. A

Baloldali Blokk ezt a helyzetet tökéletesen megfordította: a többségi pártot

nyomta kisebbségi helyzetbe, s többséggé dagasztotta a kis kommunista pártot. A

Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt ezzel a csatlakozással

cserbenhagyta saját választóit is, akik azért szavaztak rájuk, mert

szociáldemokráciát akartak és nem kommunizmust, józan parasztpolitikát és nem

kommunista kollektivizálást. A szavazók a kommunizmussal szembeni védelmet

várták ettől a két párttól, amikor neki adták szavazataikat, nem azt, hogy a

kommunista párt stratégiáját támogassák parlamenti- és kormányvonalon. A

Baloldali Blokkhoz történt csatlakozásuk egyben saját pártjaik függetlenségének

az aláaknázása volt, akár tudták, akár nem tudták, hogy mit cselekszenek. E két

párt vezetőinek, a higgadtabb ítélők szerint történelmi tévedése, a vérmesebbek

szerint történelmi bűne, hogy pártjukat a kommunista párt szekeréhez kötötték a

Baloldali Blokk létrehozásával. Mindegy, hogy taktikai vagy ideológiai

szempontok vezették-e őket. Taktikának rossz volt, ideológiának helytelen. A

végeredmény: a két párt megsemmisült. De magával rántotta a magyar parlamenti

demokráciát.

És történelmi tévedésről — a sajátjáról — beszél a Kisgazdapárt elnöke is a

Baloldali Blokkal kapcsolatban. Nagy Ferenc, visszapillantva a küzdelmes évekre,

úgy látja, neki, mint miniszterelnöknek s a többségi párt fejének nem lett volna

szabad elfogadnia a Baloldali Blokk megalakulását, annak bejelentését vissza

kellett volna utasítania. Szószerint: „Láttam, hogy első súlyos hibám volt a

baloldali tömörülés engedélyezése. Nem lett volna szabad engednem, hogy a

koalíción belül külön szövetség jöjjön létre… Ki kellett volna jelentenem, hogy

a kormányt csak azzal a feltétellel vezetem, ha minden egyes párt megtartja

tökéletes függetlenségét. Nem kétséges ugyan, hogy a Szovjetunió beleszólt volna

a vitába, de talán nem utasította volna a Kommunista Pártot olyan hamar, hogy

nyíltan szakítson velünk, hogy törésre vigye a dolgot.”[166]

Rövid rekviem egy szabad választásra.

[1] Nagy, Ferenc: i. m. — 160. o.

[2] Bullitt, William C: Hogyan vesztettük el a békét? „Új Európa”, München,

1967. — 17. o.

[3] Nagy, Ferenc: i. m. — 163. o.

[4] Nagy, Ferenc: i. m. — 164. o.

[5] Vida, István: A Független Kisgazdapárt politikája. 1944—1947. Budapest,

1975. — 110. o.

[6] Országos Széchenyi Könyvtár: Aprónyomtatványok 1945—46: Az 1945-ös

választások, V. kötet.

[7] Vida, István: i. m. — 121. o.

[8] Auer, Pál: Fél évszázad — 249. o.

[9] Nagy, Ferenc: i. m. — 169. o.

[10] Nagy Ferenc: i. m. — 170. o.

[11] Auer, Pál: i. m. — 253. o.

[12] Auer, Pál: i. m. — 335—336. o.

[13] Nagy, Ferenc: i. m. — 86. o.

[14] Nagy, Ferenc: i. m. — 89. o.

[15] Nagy, Ferenc: i. m. — 166—167. o.

[16] Auer Pál a szerzőhöz, Párizs, 1975. szept. 27.

Mindszenty József a szerzőhöz, Bécs, 1972. márc. 26.

[17] Mindszenty, József: i. m. (Emlékirataim) — 154. o.

[18] Czupy Bálint kisgazdapárti képviselő a szerzőhöz, München, 1971. december.

[19] Vida, István: i. m. — 155. o.

[20] Czupy Bálint a szerzőhöz, München, 1971. december.

[21] Mindszenty, József: i. m. — 103. o.

[22] Varga—Kovács: i. m. — 489. o.

[23] Vida, István: i. m. — 140. o.

[24] Hóman, Bálint és Szekfü, Gyula: Magyar történet, Budapest, 1943. V. kötet.

— 438. o.

[25] Szinai, Miklós és Szűcs, László: Horthy Miklós titkos iratai, Budapest,

1962. — 327. o.

[26] Mindszenty, József: i. m. — 105. o.

[27] Nemzetgyűlési Napló, Budapest, 1946. I. kötet. — 117. o.

[28] „Kis Újság”, 1946. január 1.

[29] Vida, István: i. m. — 142. o.

[30] Nagy, Ferenc: i. m. — 171. o.

[31] Saláta Kálmán a szerzőhöz, Walchsee b. Kufstein, 1948.

[32] Mindszenty, József: i. m. — 120. o.

[33] „Független Magyarország”, Budapest, 1946. január 10.

[34] Csonka, Emil: Habsburg Ottó, München, 1972. — 188. és 358. o.

[35] Mindszenty József a szerzőhöz, Róma, 1971. október 21.

[36] Nagy, Ferenc: i. m. — 171. o.

[37] Balogh, Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon, 1945—1947.

Budapest, 1975. — 159. o.

[38] Nagy, Ferenc: i. m. — 172. o.

[39] Kovács, Imre: i. m. — 286. o.

[40] Kovács, Imre: i. m. — 285. o.

[41] „Független Magyarország”, 1946. január 28.

[42] Nagy, Ferenc: i. m. — 177. o.

[43] Sulyok, Dezső: A magyar tragédia I. Newark, N. J. 1954. — 572—573. o.

[44] „Szabad Nép”, 1946. február 9.

[45] „Kis Újság”, 1946. február 8.

[46] Sulyok, Dezső: i. m. — 573. o.

[47] „Kis Újság”, 1946. február 13.

[48] Nemzetgyűlési Napló, 1946. I. kötet.

[49] Veér Imre: i. m. — 203—205. o.

[50] Vida, István: i. m. — 149. o.

[51] Vida, István: i. m. — 155. o.

[52] „Kis Újság”, 1946. március 1.

[53] Sulyok, Dezső: i. m. — 597. o.

[54] Mindszenty, József: i. m. — 120. o.

[55] Minisztertanács Irattára, Jegyzőkönyvek 1945—46.

[56] „Magyar Nemzet”, 1946. február 8.

[57] „Szabad Nép”, 1946. március 7.

[58] Saláta Kálmán a szerzőhöz, Walchsee b. Kufstein, 1948.

[59] „Szabad Nép”, 1946. március 3.

[60] „Debrecen”, 1946. március 6.

[61] Vida, István: i. m. — 157. o.

[62] „Szabad Nép”, 1946. március 10.

[63] Vida, István: i. m. — 162—163. o.

[64] Nagy Ferenc a szerzőhöz, München, 1955.

[65] Sulyok, Dezső: Lm. — 589. o.

[66] Nagy, Ferenc: i. m. — 197. o.

[67] Kovács, Imre: i. m. — 288—289. o.

[68] Balogh, Sándor: i. m. — 178. o.

[69] Molnár, János: „A munkás- és paraszttömegek harca a Párt vezetésével a

reakció ellen”, Budapest, 1955. — 340—351. o.

[70] Vida, István: i. m. — 174. o.

[71] Országos Levéltár. Népi Demokratikus Osztály. Nagy Ferenc miniszterelnök

félhivatalos irata, 1946—47.

[72] Nagy, Ferenc: i. m. — 315. o.

[73] Nagy, Ferenc: i. m. — 320. o.

[74] Nagy, Ferenc: i. m — 320. o.

[75] Nagy, Ferenc: i. m. — 313. o.

[76] Seton-Watson in Lasky: i. m. — 20. o.

[77] Nagy, Ferenc: i. m. — 314. o.

[78] Nagy, Ferenc: i. m. — 320. o.

[79] Vida, István: i. m. — 249. o.

[80] Vida, István: i. m. — 250. o.

[81] „Szabad Nép”, 1947. január 5.

[82] „Szabad Nép”, 1947. január 12.

[83] „Népszava”, 1947. január 14.

[84] „Szabad Szó”, 1947. január 16., 18., 19.

[85] „Kis Újság”, 1947. január 9.

[86] „A reggel”, 1947. január 13.

[87] Nagy, Ferenc: i. m. — 321. o.

[88] Dálnoki Veress, Lajosné: Szabadság nélkül, München, 1978. — 80. o.

[89] Dálnoki Veress, Lajosné: i. m. — 80. o.

[90] „Magyar Nemzet”, 1947. jan. 16. és „Kis Újság”, 1947. jan. 17.

[91] Saláta Kálmán a szerzőhöz, Walchsee, 1948.

[92] A szerzőhöz: egy jelenleg is Magyarországon élő volt kisgazda képviselőre

hivatkozva közölte Soós Géza (Magyar Közösség), Walchsee b. Kufstein, 1949.

[93] „Új Sopron”, 1947. január 21.

[94] „Hétfői Független Magyarország”, 1947. január 20.

[95] „Kis Újság”, 1947. január 31.

[96] Vida, István: i. m. — 257. o.

[97] „Kis Újság”, 1947. február 2.

[98] „Kis Újság”, 1947. február 3.

[99] „Népszava”, 1947. február 5.

[100] Nemzetgyűlési Napló, 1947. V. kötet. — 95—114. o.

[101] „Kis Újság”, 1947. február 8.

[102] Nemzetgyűlési Napló, 1947. V. kötet. — 253—254. o.

[103] Vida, István: i. m. — 260. o.

[104] Nagy, Ferenc: i. m. — 363. o.

[105] „Népszava”, 1947. február 8.

[106] „Szabad Szó”, 1947. február 18.

[107] Kovács, Imre: i. m. — 285—287. o.

[108] „Szabad Nép”, 1947. február 23.

[109] Nagy, Ferenc: i. m. — 263. o.

[110] „Hírlap”, 1947. február 21.

[111] Varga, Béla: i. m. — 493. o.

[112] Varga Béla a szerzőhöz, New York, 1979. október 9.

[113] Kovács, Imre: Magyarország megszállása, Toronto, 1979. — 352. o.

[114] Fehérváry, István: Börtönvilág Magyarországon, USA, 1978. — 57—58. o.

[115] Dálnoki Veress, Lajosné: i. m. — 104. o.

[116] Dálnoki Veress, Lajosné: i. m. — 100. o.

[117] Dálnoki Veress, Lajosné: i. m. — 105. o.

[118] Fehérváry, István: i. m. — 59. o.

[119] Fehérváry, István: i. m. — 59. o.

[120] New York Times, 1947. április 13.

[121] New York Times, 1947. május 15.

[122] Nagy, Ferenc: i. m. — 394. o.

[123] Varga, Béla: i. m. — 494. o.

[124] Nemzetgyűlési Napló, 1947. június 19. — 850—851. o.

[125] Szenátusi Napló, Washington, 1947. június 13. — 7072. o.

[126] Nemzetgyűlési Napló, 1947. július 1. — 290. o.

[127] László, T. László: A Keresztény Demokrata Néppárt megalakulása, „Katolikus

Szemle”, Róma, 1978/2. — 105. o.

[128] László, T. László: i. m. — 105. o.

[129] László, T. László: i. m. — 106. o.

[130] Kemény György volt szociáldemokrata államtitkár a szerzőhöz, München,

1955.

[131] Szélig, Imre: „A munkásegység születése Magyarországon”, „Népszava”,

London, 1965. áprilisi szám.

[132] Bán, Antal: in „The Curtain falls”, ed. by Denis Healey, London, 1951. —

69. o.

[133] Révész, László: Wie man sozialdemokratische Partner liquidiert. Zeitbild,

Bern, 13. Dezember 1978.

[134] Bán, Antal: i. m. — 73. o.

[135] Haas, György: A magyar szociáldemokrata párt felszámolása. Magyar Híradó,

Bécs, 1973. április 1.

[136] Bán, Antal: i. m. 74. o.

[137] Szélig, Imre: „Népszava”, London, 1963. április.

[138] Szociáldemokrata Szemle, Stockholm, 1976. okt.—dec.-i szám.

[139] Peyer Károly közlésére hivatkozva Eckhardt Tibor a szerzőhöz. — München,

1969. szeptember 5.

[140] Bán, Antal: i. m. — 70. o.

[141] Baltimori Értesítő, 1979. I.

[142] Kéthly Anna a szerzőhöz, München, 1966.

[143] Kemény György a szerzőhöz, München, 1955.

[144] Kovács, Imre: i. m. (Magyarország megszállása) — 353. o.

[145] Bán, Antal: i. m. — 73. o.

[146] Haas, György, Magyar Híradó, i. m.

[147] Bán, Antal: i. m. — 81. o.

[148] „Népszava”, Budapest, 1948. február 29.

[149] „Szabad Nép”, Budapest, 1950. június 18.

[150] Bán, Antal: i. m. — 80. o.

[151] „Szabad Nép”, Budapest, 1950. október 28.

[152] Vass, Vilmos: Harminc év után — Szociáldemokrata Szemle, Stockholm, 1978.

jún.—aug.-i szám.

[153] Kovács, Imre: i. m. — 353. o.

[154] K. P., az NPP ifjúsági tagozatának tagja a szerzőhöz, 1949. Walchsee.

[155] Kovács, Imre: i. m. — 351. o.

[156] Borbándi, Gyula: Der ungarische Populismus, München, 1976. — 248—249. o.

[157] Borbándi, Gyula: i. m. — 251. o.

[158] „Esti Szabad Szó”, Budapest, 1945. június 9.

[159] Borbándi, Gyula: i. m. — 246. o.

[160] Mindszenty, József: i. m. — 128. o.

[161] Szabó, Zoltán in Bibó István: Harmadik út, London, 1960. — 14. o.

[162] Bibó, István: Harmadik út, London, 1960. — 181. o.

[163] Bibó, István: i. m. — 78. o.

[164] „Szabad Szó”, Budapest, 1948. augusztus 28.

[165] Erdei, Ferenc: Fórum, 1948. VII.

[166] Nagy, Ferenc: i. m. — 191. o.

Forrás: Csonka Emil, “A forradalom oknyomozó története 1945-1956”.

---

Back to Table of Contents