A hagyományos székely falu életformájához tartozott a közösen végzett munka, a kaláka. Ezt a munkát a kölcsönös megsegítésért, önkéntes
alapon szervezték, illetve szerveződött. Etikai értékrendet is kifejezett egy adott közösség (falu, szeg, utca, család, rokonság, baráti
kör stb.) életében. Kalákába csak munkabírók mentek, mert nem formaságról, hanem őszinte hozzáállásról volt szó. A kalákában nyújtott
segítséget mindig az tartotta nyilván, akinek a javára volt, viszonzása becsületbeli kötelesség volt.
Kalákát akkor hívtak, ha a család nagy jelentőségű, vagy sürgős munka előtt állt. Voltak: építő (kőhordó, fahordó, fafaragó, falazó,
fedő, tapasztó, vakoló stb.), erdőlő, trágyázó, kapáló, kaszáló, arató, gabonahordó, cséplő, kukoricaszedő, kukoricafosztó kalákák.
Ezeken kívül az asszonyok a háztartási munkákhoz is hívtak asszonykalákákat, mint amilyen a kenderáztató, kendertörő, gyapjútépő, fonó,
tollfosztó, szapuló (mosó) és mások.
Rendszerint annyi kalákást hívtak, hogy azon a napon, napszakon (délelőtt, este) el is tudják végezni az adott munkát. Munka végeztével
a gazda étellel, itallal kínálta meg a kalákásokat. A munkától és azzal eltöltött időtől függően a kínálkodás a pálinka, kenyér,
kalácsformától az asztalhoz ültetésig minden változatban előfordult.
Bögözben az arató kaláka volt a leghangulatosabb, amelyről sem a zeneszó, sem pedig a tánc nem hiányzott. Az arató kalákán búzakoszorút
fontak (készítettek), amelyet este vagy munka végzetével, ének- és zeneszókísérettel vittek be a gazda udvarára. A búzakoszorú
készítőjének és vivőinek az újkenyér ünnepén (július), a gazda kenyeret és kalácsot süttetett, és megfelelő ceremónia mellett adta azt
át.
Hasonlóan hangulatosak és hagyományosak voltak a cséplő, a kukoricafosztó, valamint a tollfosztó kalákák is.
1950 után a kalákák egy része jelentőségét veszítette. Az emberek a kollektivizálás után kényszerkalákába kerültek, szervezetten már
csak az építésben a ház körüli munkákban segítették egymást a hagyományos módon. KARDALUS JÁNOS

Resources