93 éves korában elhunyt György Sándor zongoraművész, Bartók Béla tanítványa és életműve egyik legfontosabb tolmácsolója. Részlet a Magyar Lobbi 2005. december 16-i akció köréből, a New York Times megemlékezése nyomán.

György Sándor zongoraművész — aki Bartóknál tanult, és hosszú előadói és tanári pályája során mindvégig zenéjének elkötelezett híve maradt — 2005 decemberében, 93 éves korában hunyt el manhattani otthonában; a halál oka szívelégtelenség volt.

Budapesten született, a Liszt Ferenc Zeneakadémián zongorát Bartóknál, zeneszerzést Kodálynál tanult. Az 1930-as években kezdett széles körben koncertezni, majd 1939-es Carnegie Hall-beli amerikai bemutatkozása után az Egyesült Államokban telepedett le. Bár bemutatkozó műsorán Brahms, Schumann és Bach szerepelt, leginkább Bartók- és Prokofjev-előadásai és -felvételei tették ismertté: rögzítette Prokofjev és Kodály teljes szólózongora-életművét, valamint Bartók zongoraműveit és versenyműveit, amelyekért 1965-ben Grand Prix du Disque-et kapott.

A kritika stílusának eleganciáját és finom színezését méltatta még a leginkább erőt igénylő, technikailag legnehezebb művekben is — Anthony Tommasini a New York Timesban úgy fogalmazott egy, a művész 80. születésnapja után rögzített négylemezes összeállításról, hogy “játéka intés mindazoknak, akik Bartókot ütőhangszerszerű hangzással játsszák”.

Az 1940-es években ő mutatta be Bartók Táncszvitjét és 3. zongoraversenyét; négy évtizeddel később pedig eljátszotta a Concerto for Orchestra sokáig elveszettnek hitt zongorakivonatát, amelyet Bartók 1944-ben készített a mű egy — végül meg nem valósult — balettváltozatához, s amelyet 1985-ben a zeneszerző fia, Bartók Péter talált meg, és kérte fel György Sándort az előadásra és a kiadás előkészítésére.

Tanárként is jelentős hatású volt: 1956 és 1961 között a dallasi Southern Methodist Universityn tanított, majd 1981-ig a Michigani Egyetem zongora doktori programjának vezetője volt, 1982-től pedig a Juilliard School zongoratanszékének tagja. Tanítványai közé tartozott Malcolm Bilson, Barbara Nissman és Hélène Grimaud. Megírta az “On Piano Playing: Motion, Sound and Expression” (1981) című könyvét, és nem sokkal halála előtt fejezte be egy Bartókról és zenéjéről szóló kötet kéziratát. Utolsó hangversenyét — három évvel korábbi szívinfarktusa ellenére — 2005 áprilisában, Törökországban adta.

Forrás: Magyar Lobbi, 2005. december 16.; The New York Times megemlékezése nyomán.