Négy visszaemlékezés a pécsi és baranyai 1956-ból, Soós József gyűjtéséből. A szövegek a tanúk saját szavai; a zárójeles magyarázatok a gyűjtőé. Megjelent a Magyar Lobbi 2006. augusztus 4-i akciólevelében.

Nagy József – a sortűz a Széchenyi téren

„Október 24-én, 25-én nem dolgoztunk, sztrájkolt mindenki. […] Az ÉPFU-nál elhatározták a gépkocsivezetők, hogy vonuljunk fel. Én gépkocsivezető voltam, családfenntartó. […] teherautókkal indultunk a városba. […] A felvonuláson 100-150 teherautó vett részt. Az én teherautóm ment legelöl. A nyitott tetőablakon át raktuk fel a zászlót. Az utcán sokan voltak és az emberek felmásztak a kocsikra. Úgy, hogy amikor a Széchenyi tér előtt visszanéztem, már majdnem minden autón volt zászló, és a kocsik tele voltak emberekkel.

A térre érve lépésben megkerültük a Dzsámit […]. Ennél a sebességnél, amivel haladtunk, az ember mindent látott. Hát én megismertem a Bradácsot, az ÁVH parancsnokát, aki fent volt a Megyei Tanács épületének erkélyén. A Széchenyi tér aljába, ahol a taxiállomás van, beállt két Csepel teherautó, tele kék parolinos ÁVH-s katonákkal. […] Kb. 60-an lehettek. Leugráltak a kiskatonák, Bradács pedig fönn az erkélyen egyértelmű karjelzéssel tüzet vezényelt. Abban a pillanatban olyan égzengés volt, amikor ennyi ember húzza a ravaszt és egyfolytában lőnek… A legtöbb mellé lőtt, föl a levegőbe. De volt köztük, aki nem a levegőbe lőtt, mert három-négy kocsi megsérült.

Én gázt adtam, és a Nagy Lajos Gimnázium alatt jobbra bekanyarodtam az Apáca utcába. Féltem. Nem szégyellem bevallani. […] Én meg bevittem a teherautót a telephelyre. A pótkerékből, mely a vezetőfülke mögött volt, öt golyót vettek ki a szerelők.”

Nagy József ezután nemzetőr-sofőrnek jelentkezett, majd november 4-én hajnalban mintegy kétszázad magával felment a Mecsekre. A visszaemlékezés legrészletesebb része a november 14-i pécsváradi fegyverszerzés, amely rosszul végződött: miközben a rendőröket lefegyverezték, az őrs épületéből valaki hátulról fejbe lőtte Málics Ottót, a csoport vezetőjét. „Két golyószóróhoz kabátokat kötöztünk, azon vittük tovább gyalog Málics Ottót.” A komlói kórházban halt meg.

Két részlet, amit érdemes megőrizni. Az elfogott ÁVH-sokat Horváth Géza komlói főorvos, a mecseki csoport parancsnoka utasítására hazaengedték. És amikor Nagy József november 17-én visszament a munkahelyére, a kollégái megdöbbentek: azt hitték, meghalt, és már összegyűjtötték a pénzt a koszorúra – mert egy másik, ugyanolyan nevű fiatalembert a Mecsekre menet agyonlőttek a mentőautóval érkező, fehér köpenybe öltözött ÁVH-sok.

Nagy Józsefet 1957-ben első rendű vádlottként ítélték el; másodfokon öt évet kapott, 1960-ban szabadult. Elmondása szerint az utolsó lehallgatókészüléket 1992-ben szerelték le a lakásából.

Kungl János – tíz hónap egy lakodalmi lövésért

Kungl János 1934-ben született, 1954-től sorkatona Székesfehérváron, telefonközpontos. „A katonákat Székesfehérvárról átvezényelték Tolnára. Ha ez egy nappal később történik, akkor lehet, hogy már nem élnék. Mert a ruszkik körülvették a fehérvári laktanyát és tankkal belőttek a telefonközpontba is.

Tolnán gyűlést szerveztünk, hogy nem engedjük be a ruszkikat a laktanyába. A sapkákról letéptük a vörös csillagot. […] Eljött november 4-e. Jött a parancs, hogy meg kell adni magunkat, mert a ruszki testvérünk. Erre olyan nagy lázadás lett… Szanaszét dobálták a fegyvereket a katonák az udvaron.” Egy őrmester rábeszélésére egy TT pisztolyt vitt haza 140 lőszerrel, és gyalog indult Pécs felé: „Ha jött egy kocsi, beléptünk a kukoricásba, hogy le ne lőjenek bennünket.”

A pisztoly otthon maradt. Márciusban egy barátja lakodalmán kikérték a menyasszonyt, és a barát két lövést adott le a levegőbe. „Ezt a tanácselnök meghallotta. Följelentette a barátomat, hamarosan jöttek is az ÁVO-sok.”

„Ott vallattak. Megvertek. Ez az ÁVO-s hadnagy […] nagyon megvert. Hat ütést kaptam ököllel a bal fülemre. Azóta is nagyot hallok. A hatodik ütésre összerogytam. Akkor megfogta a hajamat, fölhúzott.” Pécsváradon tíz hónapot kapott fegyverrejtegetésért; a Pálhalmi Állami Gazdaságba vitték mezőgazdasági munkára.

A fogság egyik jelenete: „Amikor szórakozni akartak a fegyőrök, akkor vasárnapra focicsapatot állítottak össze. Nekem harmonikáznom kellett a félidőben. Egy illetőnek meg fel kellett menni a szalmakazalra, onnan kellett közvetítenie a meccset. A fegyőrök a családtagjaikat is kihozták. És ezen mulattak, ezen nevettek. Bolondot csináltak belőlünk.”

Kungl János édesanyját is elítélték három hónapra, mert tudott a fegyverről.

Marton György – a Szabad Nép székházától Belgiumig

Marton György 1944-ben leventeként a Sziklaközpontban élte át Budapest ostromát. Apját, a MÁV főjogtanácsosát B-listázták és Diósjenőre internálták; őt magát 1949-ben az Andrássy útra vitték, onnan Kistarcsára került; 1951-ben osztályidegenként munkaszolgálatos katona; 1953-ban a katonai ügyészség koholt vádakkal újra elítélte. 1954-ben szabadult, és Várpalotára került villanyszerelőnek.

Október 24-én vonatra ült Budapest felé. „A vonat Kelenföld és a Déli pályaudvar között az alagútnál állt meg, már nem tudott befutni az állomásra.” A Széna térre érkezve Szabó bácsihoz került. Néhány nap múlva ő kísérte Dudás Józsefet a II. kerületi tanácsházára, majd a Szabad Nép székházába, ahol „borzalmas rendetlenség, fejetlenség fogadott”. Kovács Andrással ketten vették át ott a fegyveresek szervezését.

„Alig aludtunk. Az irodák párnázott ajtóit levettük, lefektettük, azokon pihentünk perceket. A betegszobában talált koffein ampullákat ittuk meg, hogy fenn tudjunk maradni.”

November 4-én: „Az első egységek félig páncélozott, de felül nyitott szállítójárműveken érkeztek. Az őrültek! Az emeletekről ledobált égő benzines palackoktól mindenki megégett. Hamar rájöttek, így nem lehet várost elfoglalni.” A csoport a New York-palotán át egy közértbe költözött át, amely „remek harcállásnak bizonyult, tökéletes kilátással a Nagykörútra”. Három napig tartották magukat, „amíg a lőszerünk, élelmiszerünk el nem fogyott. A végén már a boltban talált kockacukrot rágtuk, a száraztésztát ropogtattuk.”

Az elvonulás előtt bementek a Corvin Áruházba átöltözni – és a gyűjtő itt közbeszól az egyetlen helyen, ahol megszólal a saját nevében:

„Kedves Olvasó! Itt álljon meg egy pillanatra, és olvassa el még egyszer ezt az utolsó mondatot! […] November 4-től fegyveres harcok dúlnak. A főváros romokban. És akkor ott, éjszaka a Corvin Áruházban a szabadságharcosok át tudnak öltözni, mert érintetlen az árukészlet. 1956-ban, amikor mindenki egyen lódenkabátban jár, áruhiány van, gyalázatos a közellátás, általános a szegénység. A történelem legtisztább forradalma a miénk.”

Marton György karácsony előtt Gyékényesnél lépte át a jugoszláv határt, „majdnem derékig érő volt a hó”. Hét-nyolc hónap láger után Belgiumba került, és ott maradt negyven évig – bányászként kezdte, végül tervezőmérnöki diplomát szerzett.

„Nagy volt az emberben a csalódás. Úgy gondoltam, megpróbálok elzárkózni mindentől, falakat építek magam köré, és igyekszem mindent elfelejteni. De a honvágy erősebb volt. Hányszor volt olyan, hogy az ember ment valahová, vagy vidéken járt és azt mondta magának: – Te, ez úgy néz ki, mint a Rózsadomb, ez úgy néz ki, mint a Duna-part… és az ember mindig mindent visszavezetett a saját hazájára.”

Húsz évet kellett várnia: 1976-ban, belga állampolgárként utazhatott először haza. 1996-ban hazatelepült; 2006-ban Nagynyárádon élt.

Ábel György – „a zászlóból én vágtam ki a címert”

Ábel György 1936-ban született Püspökszenterzsébeten; szülei földművesek voltak, 25 holdon gazdálkodtak, földjüket 1948-ban elvették. 1956-ban a komlói Mélyfúró Vállalatnál dolgozott.

„A zászlóból én vágtam ki a címert, de ezt nem látta senki. A faluban a kommunistákat semmiféle bántódás nem érte. Sőt, esküdöztek, hogy ők soha többet… Őket megtévesztették.”

„November 4-e után megkezdődött az ő újbóli életük. Nyolcadika, kilencedike tájt megint összeültek a régi vezetők. És mi azt követtük el, hogy ezt az ülést széjjelzavartuk. Betörtük az ablakot, áramszünetet csináltunk. A bent lévők az asztal alatt kúsztak-másztak, annyira féltek.” Novemberben sztrájkra felszólító röpiratokat terjesztettek a bányászoknak.

1957. június 30-án letartóztatták. „Az volt a bűnöm, hogy a Magyar Népköztársaság elleni izgatás. […] Amikor beszólítottak, az első üdvözlés az volt, hogy az oldalszakállamat megfogták és… nem mondták, hogy üljön le.”

A zárkából egy jelenetet őrzött meg: „Egy hétvégén, délután nyílt a zárka ajtó. Egy idős, ősz hajú börtönőr lépett be, és azt mondta: »jó napot ügyvéd úr, jó napot emberek«. Addig semmi ilyen nem volt, hogy emberek. Adott egy doboz Chesterfield cigarettát. Azt kérdezte: »mit hozzak maguknak? Semmi mást nem tudok hozni, csak sakkot meg olvasnivalót«.”

Öt hónapot kapott. „A bírósági tárgyalás végén a bírónő megkérdezte Ábel Györgyöt, miért nem szimpatikus neki ez a rendszer? Hát ő elmondta, ha már megkérdezték. Hiába rángatta a kabátját a védője, hogy hallgasson.”

Soós József gyűjtése

Forrás: Magyar Lobbi, 2006. augusztus 4.